Az igazi gyűjtő a szívére hallgat

Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő, többek között Kossuth-, Magyar Örökség- és Munkácsy-díjjal kitüntetett képzőművész munkái láthatók Szentendrétől Marosvásárhelyig.

Ha egy művész fanatikusra talál, aki szereti a munkáit, olyan művet is odaad, ami közel áll hozzá Fotó: Bach Máté

Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő, többek között Kossuth-, Magyar Örökség- és Munkácsy-díjjal kitüntetett képzőművész munkái láthatók Szentendrétől Marosvásárhelyig – Aknay János művei a Szepessy-gyűjteményben címmel a szentendrei MANK Galériá­ban. Az éjjelt és nappalt összefoglaló, világokon átutazó angyalalakok, a szent­endrei épületek jellegzetes, egymásban újabb és újabb kapukat nyitó, általános jellé absztrahált motívumai, a világ összeomló, majd újjáépülő síkjaiban fölbukkanó rovásírásjelek, a tiszta formák és színek egyszerre összetett és érthető világot alkotnak Aknay János művészetében.

Szepessy László műgyűjtő és a képzőművész a nyolcvanas évek közepén ismerkedett meg Marosvásárhelyen. – Aknay János akkor jött először Erdélybe, amikor ez még nem volt divat, hiszen aki eljött, annak vállalnia kellett a zaklatásokat. Nagyon sokat számított az ottani embereknek, művészeknek az anyaországiak szolidaritása, éreztük, hogy nem vagyunk egyedül – idézte fel Szepessy László. Mint mondta, Románia és Magyarország között ég és föld volt akkor a különbség, onnan nézve Magyarország idézőjelben szabad világ volt, és az Erdélybe látogató Aknay János szabad szellemet vitt. – Ezenkívül megismerkedtem egy rendkívüli művésszel, aki a modern művészet felé nyitott ablakot: a képein is szereplő ablakok nekem megnyíltak. Neki köszönhetem, hogy a gyűjteményem kialakult. Érdekes volt, hogy a Maros megyeiek, vásárhelyiek, az erdélyi művészet és a szentendrei művészet milyen jól kiegészítette egymást. Ez a barátság nyolcvankilenc után is tartott, sőt elmélyült. Az ő szentendrei képeiből erdélyi képek lettek így, hogy hozzám kerültek: most lényegében egy erdélyi gyűjteményt láthatunk Szentendrén – mondta a műgyűjtő.

Aknay János is úgy látja, akkoriban Erdély nem az ígéret földje volt, és fanatizmus kellett ezeknek a kapcsolatoknak a kialakításához, ápolásához. – A harmincas éveinkben jártunk, tudtunk az ottani állapotokról, és próbáltunk a magunk módján segíteni. Amikor először láttam Szepessy László gyűjteményét, jó volt odaállni mellé: nem azért adtam a munkáimat, hogy „fölhúzzam” a gyűjteményt, hanem hogy gyarapodjon, és mások is kedvet kapjanak a gyarapításához. Mindig van egy belső indíttatásom, hogy ha elmegyek a barátaimhoz, vigyek valamit. Ilyenkor nem nézem, hogy kicsi, nagy, igyekszem az ajándékot tiszta szándékkal, igényesen megcsinálni. Nem adok gagyit – mondta a képzőművész. Több barátja is gyarapítani kezdte a marosvásárhelyi gyűjteményt, amely így a maga természetes módján bővült.

Ha egy művész fanatikusra talál, aki szereti a munkáit, olyan művet is odaad, ami közel áll hozzá
Fotó: Bach Máté

Szentendrén március 31-ig Aknay János harmincegy munkája látható, a tárlat anyagát Bereznai Péter válogatta a gyűjteményből, amelyben több száz művész alkotásai megtalálhatók. Aknay János szerint Szepessy László gyűjteményét ugyanilyen szisztémával kellene bemutatni nagyobb léptékű helyen.

– Most Magyarországon sorozatban mutatnak be magángyűjteményeket: a Völgyi Miklós–Skonda Mária házaspárnak 1700 műve van, komoly kortárs anyag. Nagyon becsülöm, hogy nem zárják el, közkinccsé teszik. Az a cél, hogy ez a gyűjtemény is elérhető legyen. Rengeteg magángyűjtemény van a Kárpát-medencében, amely nem színtiszta magyar képzőművészeti anyagot jelent, például van felvidéki gyűjtő barátom, akinek csodálatos munkái vannak szlovák alkotóktól is. Ezeket mind föl kellene térképezni – vetette fel a képzőművész.

Úgy véli, a magángyűjtő szeme más, mint a múzeumoké, ahol ráállnak egy tematikára, meghatározott szakmai szempontjaik vannak, a privát műgyűjtő viszont másképp érzékeny, és fontos volna, hogy utóbbiak is bemutatkozhassanak a közintézményekben. Szerinte a magángyűjtemények épp attól érdekesek, hogy a tulajdonosuk olyat is kiválaszt, amiről ugyan egy múzeum is elismeri, hogy műalkotás, de nem vásárolja meg, ha épp nem illik bele a trendbe. – Deim Pálnak volt egy kiállítása még halála előtt az Ernst Mú­zeumban, amelyre magángyűjtőktől kért anyagot. Olyan megdöbbentően izgalmas kiállítást régen láttam. Olyan műtermi dolgok kerültek elő, amiket egy ­múzeum nem vesz észre, és nem csak vázlatokról beszélünk – idézte fel Aknay János. Szerinte ha egy művész emberére talál a gyűjtőben, fanatikusra, aki szereti a munkáit, akkor olyan művet is elővesz, ami a szíve csücske, és megajándékozza vele a gyűjtőt.

Szepessy László szerint két típus van: a műgyűjtő-kereskedő, aki pénzbeli értéket akar felhalmozni, és az igazi gyűjtő, aki a szívére hallgat. Mint mondta, ez utóbbi néha akadály is, sokszor kaphatott volna neves festőtől megfelelő árban vagy ajándékba képet, de nem tudta megszeretni. – Én olyan műveket gyűjtök, amelyek nekem mondanak valamit – tette hozzá.