Mivel a kritika az egekbe magasztalta az Így vagy tökéletes című új magyar filmet, Varsics Péter rendezőt pedig a legjobb első filmesnek járó díjjal jutalmazták a Magyar Mozgókép Fesztiválon, kötelességünknek éreztük, hogy megnézzük az alkotást. A szórakoztatónak ígérkező másfél-két óra helyett azonban inkább egy kusza kliséparádét kaptunk, a végtelenül egyszerű és kiszámítható végjátékot pedig csak illendőségből ültük végig.
Számtalan tényező miatt lehet rossz egy film: elhibázható a szereplőválogatás, az operatőri munka, a vágás vagy a rendezés, de egyik sem rontja el annyira a végeredményt, mint a rossz forgatókönyv.
Az Így vagy tökéletesnek pedig kétségtelenül ez a gyenge pontja.
Persze nem szabad elfelejteni, hogy egy romantikus vígjátékról beszélünk, de talán ez a műfaj is megenged kifinomultabb poénokat a kutyaszardobálásnál – mert nem egyszer ez lenne a vicc tárgya, de erről majd később. Nézzük, miről szól a film.
A sikertelen író, Somos András (Fekete Ernő) nehezen viseli, hogy pályatársa, Tordai Kata (Béres Márta) sorra nyeri a díjakat az Így vagy tökéletes című önfejlesztő könyvével. Ezt tudtára is adja, amikor véletlenül összefutnak, majd azon versengenek, ki a jobb író – mintha egy regény és egy önmegvalósító könyv összehasonlítható lenne. A csipkelődés ellenére mégis egymásra találnak, éttermekbe és szórakozóhelyekre járnak, Kata pedig minden alkalommal közös képet készít Andrással és feltölti a közösségi oldalára. Ennek hatására András bukott könyve fogyni kezd, úgyhogy a férfi hamar rájön, hogyan fordíthatja javára a helyzetet: még több közös képpel. Megvan a mesterterve és innen kezdődnének a bonyodalmak.
Jogosan gondolhatja az olvasó, hogy ez a történet első olvasatra nem is rossz, mert valóban érdekes témát választottak az alkotók: az írók titokzatos világa, romantikus mázzal bekenve. Az ígéretes keretet azonban nem sikerült megtölteni színvonalas tartalommal, helyette sablonos, elkoptatott poénok kerültek egymás mellé, amelyek sokszor inkább fájnak, mintsem megnevettetnek. Érted a falon is átmennék – mondja András Katának séta közben, és figyelmetlenségből a férfi tényleg nekimegy a falnak. Vagy a már említett kutyaszardobálás, amit egy róluk rosszat író kritikus erkélyére akarnak behajítani (remélem, hozzám nem jönnek el), de a „csomag” egyszer visszaesik rájuk, másszor betöri az ablakot, mire kérdőn összenéznek, hogy mit ehetett a kutya. A klisés jelenetek netovábbja, amikor a két főszereplő hevesen csókolózva átesik egy könyvkupacon és András eltöri a középső ujját. Nem tudja visszahajlítani, így folyamatosan bemutat mindenkinek, amire aztán több hosszú, kínos jelenet épül.
Gyakran olyan érzésünk támadhat, hogy a történet alkotói számos jelenet kitalálásakor legyintettek egyet, mondván: nem az igazi, de jó lesz úgy-ahogy. És bár kétségtelen, hogy az Így vagy tökéletes nem az utóbbi évek legrosszabb hazai filmje, de felháborítóan középszerű.
Viszont a film egyhangú pozitív fogadtatása annál érdekesebb. Attól tartok, az elmúlt évtizedekben hozzászoktunk, hogy nálunk szökőévente készülnek jónak mondható nagyközönségfilmek, és ha valami nem nézhetetlen, akkor hajlamosak vagyunk az indokoltnál jobban lelkesedni érte. Ha pedig a közönség egy középszerű alkotás láttán is ünnepel, akkor minek erőltetnék meg magukat alkotók?
Pedig roppant egyszerű a siker receptje: elég lenne több eredetiség és bátorság. Az Így vagy tökéletesből ez a kettő hiányzik. Fájón.