Nehezen és rosszkedvűen ébredtem vasárnap reggel. Venczel Vera haláhíre szombaton késő este ért el hozzám, és sokáig nem bírtam elaludni. Aztán, mintegy félálomban, újra átéltem utolsó találkozásunkat. 2019. április vége felé volt. És hétfő, mint ma. Corvin mozi az 5. Magyar Filmhét nyitóeseménye utáni fogadáson, ahol négy Kossuth-díjas művész mellett Venczel Vera művészi teljesítményét is életműdíjjal ismerte el a Magyar Filmakadémia Egyesület. Valamiért fáradt voltam és eléggé lehangolt, vagy inkább kissé fásult, így történhetett, hogy nem igazán szerettem volna bárkivel is szót váltani, ám mikor Vera az egyik asztaltól – ahol éppen egyedül álldogált – rám mosolygott, csatlakoztam hozzá egy kis időre. Az egyesület az életműdíjak odaítélését egy-egy rövid összefoglalóval indokolta, Venczel Veráról ezt írták: „A Jászai Mari-díjas színművész még gimnazistaként játszott első két filmjében: Máriássy Félix Karambol és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul című alkotásában. 1968-ban végzett a Színművészeti Főiskolán, azóta több mint száz filmben láttuk, mint például a Kárpáthy Zoltán, az Egy szerelem három éjszakája és az Egri csillagok. A Pillangó című tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte-Carlóban átvehette az Arany Nimfa-díjat.” Ezt az összefoglalót elemeztük ki, hogy valóban ezek voltak-e pályája sarokkövei, s én, mint örök ünneprontó, azt is megjegyeztem, hogy a többiek, akik ma este életműdíjat vehettek át, valamennyien Kossuth-díjasok, s őt vajon miért kerülte el ez az elismerés? Vera csak legyintett, és én a mai napig sem tudom eldönteni, hogy mi volt annak a legyintésnek a lényege. Egyben viszont biztos vagyok: örült minden elismerésnek, de a pályáját, a filmvásznon és a színpadon nyújtott teljesítményét nem a díjak befolyásolták. Még megbeszéltük, hogy egyszer, esetleg a 75. születésnapja környékén, készítek vele egy interjút (akkor még egyikünk sem gondolt arra, hogy ezt majd elsodorja a pandémia, arra meg főleg nem, hogy teljesen elmarad. A madárcsontú, aprócska Vera nekem mindig hihetetlenül szívósnak tűnt), aztán jött egy kolléga egy másik újságtól, aki nem csak magánbeszélgetést akart folytatni Verával, s én el is jöttem a rendezvényről.
Emlékeim rendszerezése közben próbáltam fellelni azt a dátumot, amióta Venczel Vera nevét ismerem. Azt évszámot nem tudom, de egészen biztos, hogy az Egri csillagokból jegyeztem meg. Hiszen, mint minden magyar filmet, ami eljutott a szülővárosomba, annyiszor néztem meg a vetítés napjaiban, ahányszor csak az időmbe belefért, nemegyszer az iskolából is ellógva. Imádtam azt a regényt és imádtam azt a filmet, és ki más lett volna a kedvencem, mint Cecey Éva. Vicuska. Vica. S most nem tudom eldönteni, hogy a sors iróniája vagy különös kegye az egybeesés, hogy az 1968-as film teljeskörűen restaurált és felújított, 4K-felbontású digitális változatát 2018. október 22-én mutatták be a Mozi+ tévén és 25-én a mozikban is.
Venczel Verát sok filmben láttam, és sokszor a színpadon is, de csak úgy tudok tőle elbúcsúzni, hogy Isten veled, drága Vica!
Borítókép: Venczel Vera Cecey Éva szerepében, az Egri csillagok című film forgatásakor. Fotó: Fortepan/ Főfotó
