Valérie Lemercier nemcsak egészen tisztességesen megrendezte az Aline – A szerelem hangja című filmet, hanem magára is osztotta Céline Dion szerepét, amelyet sikerült emlékezetesen, minden idők egyik legnépszerűbb világsztárának személyiségét árnyaltan bemutatva eljátsszania. A film az énekesnő élettörténetét és káprázatos karrierjét dolgozza fel egy fiktív személy, Aline Dieu karakterén keresztül. Mindjárt az elején érdemes rögzíteni az énekesnő tetemes rajongótáborának: Céline Dion legnagyobb slágerei – a Let’s Talk About Love, az All By Myself, az I’m Alive vagy a My Heart Will Go On – hallhatók a filmben. Meg persze feltárulkozik előttünk egy egészen különleges képességű lány, akinek hangja isteni adomány. Ki is mondja egy interjúban, amikor megkérdezik, mennyi gyakorlással érte el ezt a káprázatos hangot, hogy nem nagyon szokott gyakorolni. Ő tudja ezt a szintet hozni magától is. A néző meg csak mosolyog a producerének (későbbi férjének) tanácsán, aki csak annyit mond neki az interjú után, hogy inkább ne mondja ezt (mármint az igazat), mert az emberek féltékenyek a született tehetségekre, ám ha azt mondja, hogy a teljesítménye mögött iszonyatosan kemény munka van, akkor rendben lesz minden.
Aztán azt is meg lehet tudni a filmből, hogy Céline Dion egy tizennégy gyermekes családban nőtt föl. Egy olyan családban, amely rendszeresen föllépett a színpadon, együtt énekelt apraja és nagyja. Az ember, amikor nézi a tizennégy gyermeket és két szülőt énekelni a mozivásznon, szinte el sem hiszi, hogy ez lehetséges önző és egyre inkább elmagányosodó világunkban. A fiatal lány karrierjét testvérei egyengették, szülei – leginkább édesanyja – pedig támogatta, ameddig tudta, méghozzá úgy, hogy sokáig elkísérte a koncertjeire. Nem nehéz kitalálni: azért, hogy vigyázzon a fiatal leányzóra. A filmből kiderül, hogy sikerült is vigyázni rá, Céline Dion, miután beleszeretett a producerébe, egész életében hű maradt hozzá, sőt három gyermekkel is megajándékozta, miközben (nem mellesleg) a világ egyik legnagyobb énekes sztárja lett. Mindez azért érdekes (és fiatalok millióinak követendő példa is egyben), mert a film megmutatja, hogyha értékcentrikus közegben nő föl valaki, akkor nem fog elveszni a világban. Nem enged a drog kísértésének, tehetsége és szíve megfelelő mennyiségű energiával látja el, hogy feladatát elvégezze.
A film szépen bemutatja, milyen az, amikor egy gigakoncert után Céline Dion rohan haza a gyermekeihez, hogy mire azok felébrednek, az ágyuk mellett lehessen. A nézők pedig szembesülnek azzal, hogy egy nő életében is összeegyeztethető a magánélet és a világraszóló karrier. De azt is bemutatja az alkotás, hogy egyedül semmi nem megy az életben. A film megható drámai pillanatai közé tartozik, amikor Céline Dion a férje halála után nem képes színpadra állni. A néző ekkor szembesül is azzal, hogy ez a lány, aki szemünk láttára cseperedett csodaszép nővé, egész életében úgy lépett a színpadra, hogy előtte megérintette, kézen fogta, megnyugtatta a férfi, akit szeret. A film központi kérdése lesz: lehet-e, kell-e folytatni az életet, ha elveszítjük azt, akit a legjobban szerettünk a világon. Céline Dion a film drámai csúcspontjában világgá megy. Kihagyja a koncertet, elkóborol bánatában. Ám egy padon ücsörögve rá kell ébrednie arra, hogy tehetségét nem azért kapta Istentől, hogy csak úgy elvesztegesse. Egy padon ücsörögve rá kell döbbennie arra, hogy nemcsak a saját örömére kell énekelnie, hanem minden hallgatója boldogságára. Látjuk a filmben, hogy az egyik koncert során elment az énekesnő hangja, nem tudta elénekelni az utolsó két számot. Miután mindezt bejelentették, a közönség egy emberként kezdett bele a dalba, elénekelték neki, s ezzel visszaadtak abból az energiából valamennyit, amit tőle kaptak ajándékba.
Borítókép: Valérie Lemercier rendező Céline Dion szerepében (Vertigo Media)
