Valódi életről persze nincsen szó, mert ebben a filmben senki nem él igazán. Mindenki csak élni próbál. Senkinek nincsen otthona, családja (a Bradley Cooper által alakított szemfényvesztő például egy szállodai szobában lakik), ám mindenkinek van valakije, akit lelkileg vagy fizikailag terrorizálni próbál. Általában a film noir alkotások világa mindig bűnnel teli, de az esetek döntő többségében van megváltás, amely megjelenik a mű végén. Guillermo del Toro viszont a film végén arról beszél, hogy most már nem tükör által homályosan látunk, hanem eljött az idő, hogy színről színre.
Megmutatkozik (Guillermo del Torónál vizuálisan is látjuk), hogy ki a szörnyeteg. Mindenki olyan lehet, amilyen a legrosszabb rémálmában. Tessék csak, tessék, mindenki hozza a legrosszabb formáját!
Maga a film is olyan, mintha Guillermo del Toro pszichológiai díványára feküdne a vén Európa, és szépen elkezdené sorolni a mocskát.
A film persze a pszichológia tudományának is a kritikáját hozza, a rendező meg is fogja ezért kapni a magáét. Pedig igaza van: itt tombol előttünk a tudatunk alatti rétegekből feleslegesen felszabadított förtelem. Sikít a sötét sikátorban, másként szólva: mindennapjainkká lettek a rémálmaink.
Borítókép: Bradley Cooper szemfényvesztőt alakít (Fotó: Fórum Hungary)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!