Élhetetlen az a világ, amelyben az emberek arra törekednek, hogy becsapják egymást. Guillermo del Toro először készített film noir művet, de mindjárt az egyik legjobb alkotása lett a Rémálmok sikátora. Nemcsak a fényekre ügyelt a legendás filmrendező, de a színészi játék is sokszor olyan, mint a film noir mozik esetében. Cate Blanchett például pontosan úgy játssza a végzet asszonyát, ahogyan az a film noir alkotásokban is látható volt. Őrülten titokzatos nőt kanyarít a vászonra, aki viszont semmilyen őrülten drámai élethelyzetet nem él meg, egyszerűen csak egy erkölcstelen és gonosz nő. Nagy tévedés és butaság lenne számon kérni a szereplők valódi drámai mélységét ezen a mozin, egy film noir alkotás ugyanis még véletlenül sem arra világít rá, hogy milyen az egyéni dráma, hanem minden esetben az általános erkölcsi züllöttség lenyomata.
Ezt pedig – mármint a világban tomboló általános erkölcsi züllöttséget – a film tökéletesen mutatja be. Guillermo del Toro elég pesszimista képet fest az emberről Dan Laustsen operatőrrel karöltve. Egyrészt mindenki megpróbál kihasználni mindenkit, másrészt a mélyben szörnyű ösztönök tombolnak, harmadrészt mindenkiben egyre nagyobb a hatalommánia.
A film egy bizonyos pillanatában az ember rájön, hogy a legendás filmrendező korunkról beszél, arról, hogy manapság egyre nagyobb szörnyeteggé kezd válni az ember.
Uralkodni akarunk a másikon, miközben saját önuralmunk képességével se rendelkezünk. A film egyébként a drogos függő lét nagyon fájdalmas lenyomatát is adja.
Furcsa cirkuszt láthatunk a cirkuszi látványvilág szürreális festőművészétől, de valljuk be, épp ezért szeretjük a rendezőt. Ő ugyanis akkor is cirkuszi látvánnyá varázsol mindent, ha nem cirkuszban járunk. Épp ezért érdemes feltenni a kérdést: mit jelent a cirkuszi látvány Guillermo del Toro esetében? Ha végiggondoljuk, nem is olyan bonyolult a válasz: az átverést. Vékony a mezsgye, mikor válik a szórakoztató átverés rosszindulatú lelki rablássá. Spirituálisan lehet igazán jól megragadni a kérdést. A nézői naivság és figyelmetlenség kihasználása még valószínűleg a szórakoztatás művészete, ám ha a lélek lesz a céltábla, onnantól egyenes út vezet a pokolba. Guillermo del Toro legújabb filmje arról szól, hogyan bántják egymást az emberek. Ráadásul semmilyen erkölcsi törvénynek nem felel meg az, ahogyan a modern kori ember él és viselkedik.
Valódi életről persze nincsen szó, mert ebben a filmben senki nem él igazán. Mindenki csak élni próbál. Senkinek nincsen otthona, családja (a Bradley Cooper által alakított szemfényvesztő például egy szállodai szobában lakik), ám mindenkinek van valakije, akit lelkileg vagy fizikailag terrorizálni próbál. Általában a film noir alkotások világa mindig bűnnel teli, de az esetek döntő többségében van megváltás, amely megjelenik a mű végén. Guillermo del Toro viszont a film végén arról beszél, hogy most már nem tükör által homályosan látunk, hanem eljött az idő, hogy színről színre.
Megmutatkozik (Guillermo del Torónál vizuálisan is látjuk), hogy ki a szörnyeteg. Mindenki olyan lehet, amilyen a legrosszabb rémálmában. Tessék csak, tessék, mindenki hozza a legrosszabb formáját!
Maga a film is olyan, mintha Guillermo del Toro pszichológiai díványára feküdne a vén Európa, és szépen elkezdené sorolni a mocskát.
A film persze a pszichológia tudományának is a kritikáját hozza, a rendező meg is fogja ezért kapni a magáét. Pedig igaza van: itt tombol előttünk a tudatunk alatti rétegekből feleslegesen felszabadított förtelem. Sikít a sötét sikátorban, másként szólva: mindennapjainkká lettek a rémálmaink.
Borítókép: Bradley Cooper szemfényvesztőt alakít (Fotó: Fórum Hungary)
