Ahogy azt a szerző már korábban nyilatkozta, ez a munkája kifejezetten karanténkötet, hiszen a levéltárak bezárásával mit tehet egy történész? Szerencsés esetben felmegy az Arcanum.hu-ra, és onnan, valamint a saját idevágó jegyzeteiből, és persze az ezekből levont következtetésekből minden nehézség nélkül össze tud állítani egy sokak érdeklődésére számot tartó anyagot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerzőnek munkaköréből fakadóan kvázi szabad hozzáférése van az ÁBTL irataihoz, amelyek közül arányait tekintve sem elhanyagolható a hazai könnyűzenei élettel foglalkozó dokumentum, akkor azt mondhatjuk, hogy Takács Tibor igen jó érzékkel nyúlt a témához, hiszen a magyar punk zegzugos történetét ebből a szempontból – azaz a korabeli sajtó és az állambiztonság szempontjából – még senki nem dolgozta fel ennyire teljeskörűen. Azon persze elmélázhatnánk, hogy mi is az a punk valójában, amely jelzőt a magyar sajtó előszeretettel aggatta Nagy Feróra és a Beatricére, és ha szigorú zeneszakmai szabályokkal szeretnénk körülírni, akkor persze megállapíthatnánk, hogy Feróéknak semmi közük nem volt a punkhoz – ezt ők maguk is többször elmondták a sajtóban –, de ha a magatartásformát vizsgálnánk, akkor viszont a Ricse nyilvánvalóan az élharcosa lehetne ezeknek a bandáknak (és akkor persze jóval többen beleférnének ebbe a kategóriába, anélkül, hogy ténylegesen punkzenét játszanának). Az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évek elején – kicsit „Vakok között félszemű a király” alapon, hiszen Ferónak sem volt túl sok lehetősége bevenni a monopolcégek sáncait – Nagy Feró igyekezett segíteni a CPg-nek. Minden mindegy alapon a kitaszított karolta fel a még kitaszítottabbat.
A Jaffa Kiadó által megjelentetett kötet erénye, hogy sajtótörténeti szempontból tárja fel a CPg-vel szembeni rágalmak sorát. Mivel a fenti rövidítésfeloldás szemenszedett hazugság, ami a mai napig él a köztudatban, azt kell hogy mondjuk, hogy a könyvnek küldetése van, az, hogy ezt a súlyos dezinformációt egyszer s mindenkorra felszámolja. Nem könnyű feladat, bár nyilvánvalóan tucatnyian megírták már az igazságot a CPg betűszó igazi feloldásáról, de azt könnyen beláthatjuk, hogy egyrészt egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen fórumon történik – jelen esetben ez optimális módon egy kötet keretében zajlik –, másrészt az sem közömbös, hogy ezt ki teszi meg – ilyen szempontból is nagyon előnyös az igazság védelmezőinek helyzete, mivel egy szakavatott történész teszi meg mindezt. S ha már itt tartunk, meg kell jegyeznünk, hogy milyen – szó szerint – pokolian, vagy még inkább démonian „ügyes” volt ez az agyafúrt (gaz)fickó, akit Erdős Péternek hívtak, hogy még negyven év távlatából is tartja magát a rosszhiszemű, bemocskoló híresztelés. Persze nem lehet egyedül Erdős nyakába varrni mindezt, kellett ehhez a korabeli kiszolgáló személyzet a média minden egyes ága-bogával, amelyre ezek szerint igencsak hatékony ráhatása volt a botfülű popcézárnak, és kellettek a nemtörődöm és tájékozatlan könnyűzenei hivatalnokok, akik mindezt fenntartások nélkül elhitték, ráadásul úgy, hogy nem győződtek meg az igazságtartalmáról, s így viszont óhatatlanul ennek a rágalomnak a terjesztőivé váltak. Ráadásul mindez állambiztonsági segédlettel történt, ami nem mellékes körülmény.
A tóba dobott kavics hullámverésének egy részéhez tartoznak a médiában megjelent viták, hogy fasiszta-e a magyar punk vagy sem. Sebők János, aki közgazdászvégzettsége ellenére ekkorra már a Kádár-rendszer pop-rockzenei megmondóemberévé nőtte ki magát, egyértelműen a magyar punk védelmére kelt, ami egyfajta bátorságról tesz tanúbizonyságot – bár mögötte ott állhatott, ha nem is intézményesen, de legalább informálisan a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) reformszárnya. Azt állította ugyanis, hogy van spiritusz ezekben a bandákban, még ha zeneileg – legalábbis egyelőre – nem képzettek. Ugyanakkor Lendvai Ildikó, aki akkoriban a KISZ KB kulturális osztályát vezette, nyíltan cáfolta az Erdős által fennen hirdetett ordas nagy hazugságot, miszerint a magyar punk teljes egészében, úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül fasiszta lenne. A CPg sem volt az, ez egyértelműen kijelenthető, még akkor sem, ha a valóban rasszista elveket valló Oi-kor együttessel is volt közös koncertjük. Ez jelenthette az apropót rosszakaróiknak ahhoz, hogy egy kalózkazettán minél több példányban elterjesszék róluk ezt a valótlan állítást.
Pedig a CPg nem csinált mást, csak a lehető legradikálisabb módon, mintegy fejjel a falnak menve szidta a kommunistákat,
egyik számukban még azt is megkérdezve, hogy mikor lesznek ezek felakasztva? A rasszista és fasiszta jelzők nyakló nélküli osztogatása miatt – ez is szerepel a kötetben – aztán Erdős Péter és Lendvai Ildikó között feszült egyfajta ellentét, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) fura ura nyíltan támadta a KISZ-kádert amiatt, hogy a fasiszta csőcseléket egy sorba veszi a csak zenélni akaró punkokkal. Holott Lendvai csak azt állította, hogy a punkok között nem mindenki náci vagy fasiszta. Persze, ha ehhez hozzávesszük, hogy Erdős holokauszttúlélő volt, és ott is farkast kiáltott, ahol még bárány sem volt, akkor már érthetőbb – de egyáltalán nem védhető, inkább csak pszichológiailag magyarázható –, ha a CPg-t valamiféle paranoia folytán fasisztának tekintette. De ne legyünk ennyire naivak: Erdős nagyon is jól tudta, hogy mely számokat játssza a CPg, és melyeket az Oi-kor, de szívének – épp a történelmi előzmények miatt – mégis jólesett, ha még így is üthet az előbbi együttesen. Nem baj, ha nem igaz, de nyílt antikommunizmusuk miatt egyébként is a pokol tüzére valók – vélekedhetett. Ez a fajta polémia elég sokba került neki, vannak a szakmából, akik még azt is felvetik, hogy az MHV-s pozíciója megingásához ez a punkbalhé sem keveset tett hozzá, hiszen abban a hírneve megtépázódott, így könnyebb volt rajta fogást találni. Erdősnek azért még a presztízsvesztesége ellenére néhány évig még megmaradt ezután is a befolyása, igaz, mellette újabb szerkesztőségek nőttek ki az MHV kebelén belül, amelyek már kvázi belső konkurenciát jelentettek számára. Ezért is hozhatták létre számára a Pro Menedzserirodát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy azon túlmenően, hogy lesz egy kisebb szemétdombja, ahol kedvére kukorélkolhat, végképp egyfajta karámba szorítsák. Erdőst sem ejtették viszont a fejére, gyorsan átlátta a helyzetet, így könnyen elérte, hogy ebből a karámból még mindig elég sokfelé elérjen a keze.
Takács Tibor könyvében számba veszi a punkot ért gúnyolódó írásokat, egyebek mellett a Képes Újságtól a Nők Lapján át az Ifjúsági Magazinig, de megemlíti, hogy voltak a palettán elnézőbb, sőt támogató hangvételűek is.
Erdős Péter írása 1983 közepéről a Kritika című folyóiratban pedig mindenképpen kiemelkedik a cikkek közül, már csak szerzője befolyása okán is, amely aztán kapott hideget-meleget, még Aczél György MSZMP KB-titkárig is eljutott az ügy – olvasható a könyvben. A magyar pártállami kultúrpolitika első számú ura ezen túlmenően is megjelenik a kötetben a Hullámverés című fejezetben, amely a történeti érdeklődésű olvasóknak jelenthet csemegét. Még egy Erdős által Aczél Györgynek írt tizenhét oldalas feljegyzést is idéz a szerző, amelyben történészi pontossággal ízekre szedi, hol csúsztatott, illetve mely részeknél hazudott még nagyobbat, mint a magyar sajtó a CPg-vel kapcsolatban. Nem marad titok az sem, hogy Aczél György ez ügyben meghallgatta a KISZ KB illetékeseit is. Tanulságos olvasmány ez a fejezet a részletek iránt fogékonyak számára, márpedig az ördög a részletekben rejlik. A történészi munka újabb sarokköve, és igazi kuriózum a hazai rocktörténetírásban, amikor a szerző Erdős Péter és az állambiztonság kapcsolatáról ír, természetesen az iratok bevonásával, és a kérdőjeleket az ügyek természetéből fakadóan nem mindig eloszlatva. Nagyon előremutató az a része is ennek a fejezetnek, ahol azt fejtegeti, hogy a könnyűzenéért is felelős operatív tiszt, a Duna-gate botrány kirobbantásáról is elhíresült Végvári József hogyan állított koholmányokat állambiztonsági narratívaként, többek között azt, hogy a CPg-nek antiszemita dalszövegei lettek volna. A könyvnek ez a fejezete lett legjobban kifejtve, ami ismerve Takács Tibor munkásságát, nem is csoda, ezenkívül szakmailag is teljesen helyénvaló, mert számos kisebb-nagyobb momentumra derül fény az állambiztonság aktáiból.
Innen már csak egy ugrás a könyvben a titkos, majd a nyílt nyomozás beindítása a CPg ellen, amit a szellemes A börtön ajtajában című fejezetben tárgyal a szerző. Ebből megtudhatjuk, hogy
a CPg tagjait bűnözőknek, az együttest pedig bűnszervezetnek állították be az állambiztonság részéről,
az pedig külön fejtörést okozott a hatalomnak, hogy a dalszövegek allegorikusan vagy szó szerint értendők, aminek a vád szempontjából volt jelentősége. Noha ezek a srácok alig száz-kétszáz, jellemzően tizennégy-húsz éves fiúk és lányok előtt játszottak, ráadásul nem is túl sokszor, a Kádár-rendszer mégis közellenséggé (ez egyúttal egy másik, veszprémi punkzenekar neve) nyilvánította őket, és nem volt kétséges, hogy komoly retorziót alkalmaz velük szemben. A bűnvádi eljárásban annak rendje és módja szerint kihallgatták a tanúkat, amelyre – és persze a prekoncepcióra és a titkosügynöki jelentésekre – alapozva a kötet szempontjából oly fontos kérdésre, miszerint volt-e rasszista indíttatása a CPg-nek, nemleges választ kapunk. Újfent a korabeli kommunista lejáratókampány sikerességét bizonyítja, hogy mindezek dacára ennek szöges ellentéte ragadt meg tévesen a köztudatban.
A büntetőper vége közismert: másfél-két év letöltendő börtönt kaptak az együttes felnőttkorú tagjai.
Ahhoz képest, hogy itt a „legvidámabb barakk” toposza lengedezett, zenészeket csuktak börtönbe ideológiai meggyőződésük miatt. A keleti blokk országaiban nem sok helyen csináltak ilyet a nyolcvanas években. A szerző megállapítása szerint a börtönbüntetés kiszabása után mintha egy csapásra megszűnt volna a punkprobléma, és még az újfasiszta jelzőt sem igen hangoztatták velük szemben ezentúl. Nagy árat, a lehető legnagyobbat fizette ezért a CPg: a szabadságát adta, még ha kiforratlan ifjú emberek zenei próbálkozásaként is kell felfognunk az ő zenéjüket. Ezt a mártíriumot és az őket körülvevő kultúrpolitikai miliőt rekonstruálja könyvében Takács Tibor közérthető stílusban, olvasmányosan.
Azoknak állít emléket, akik polgárpukkasztó módon botrányt akartak, és amikor megkapták, vállalták érte a felelősséget.
Egy biztos: az erkölcsi győzelem az övék lett, a szégyen pedig azoké – számosan vannak –, akik börtönbe juttatták őket.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)
