Temérdek világvége témájú film készül manapság. Érdemes elgondolkodni rajta. Miért? Az önmagát is felemésztő fogyasztói társadalmunkban nem olyan polgárokra van szükség, akik biztos morális értékrendszer mentén kormányozzák életük hajóját, akik megbékélve élnek önmagukkal és azon dolgoznak nap mint nap, hogy a világunk egyre jobb és élhetőbb hely legyen, hanem hisztérikus, bizonytalan, gyökértelen és rettegő emberekre. Akik aztán könnyen irányíthatók lesznek.
Ha bekapcsoljuk a tévét, a sorozatok döntő többségében azt látjuk, hogy a világunk veszélyes hely, ahol pszichopaták rohangálnak. Mindez – hosszú távon – azt okozza, hogy elkezdünk szorongani, félni. Aki pedig szorong, az nem élvezi az életet, hanem utálja.
Persze az is igaz, hogy a világvégéről szóló filmek általában mindig valami másról szólnak, igazi világvége nincs bennük. Kivétel a Ne nézz fel! című szintén sci-fi alkotás, amelyet a múlt év végén mutattak be, mára viszont – bátran mondhatjuk – kultuszfilm lett. Vagy másként: mindenki arról a filmről beszél. De vajon miért?
A műfaji filmeket akkor szereti a néző, ha az adott műfaj kialakult dramaturgiai szabályai szerint készül.
A science fiction alkotások, amelyekben a Föld és a földi élet megmaradása a tét, általában úgy végződnek, hogy a hős és barátaiból álló csapata győz. Megment minket. Adam McKay filmje, a Ne nézz fel! viszont arról szól, hogy majdnem mindenki meghal a Földön, csak az igazán gazdag, világunkat uraló elit marad életben. Méghozzá azért, mert a digitális (internetes, közösségi médiás) legújabb hatalmi ág vezetője megakadályozza, hogy szétlőjék a Föld felé haladó, összes ember életét veszélyeztető meteoritot. Ez az IT-s guru egyébként minden és mindenki fölött áll, még az Amerikai Egyesült Államok női elnöke (akinek asztalán Bill Clinton fotója díszeleg) is a zsebében van. Az emberiség tehát rendelkezik azzal a tudással, hogy megvédje magát a világvégétől, ám a világot irányító pénzemberek (kapzsiságuk miatt) ezt nem engedik. Fontosabb a meteoriton lévő értékes ásványi anyag, mint a földi élet. De mondjuk másként: az emberiséget nem valamiféle külső erő pusztítja el, hanem az ember maga.
A Moonfallban a mesterséges intelligencia tör az életünkre, miután az emberiség megteremtette a tartós békét. Csakhogy a mesterséges intelligenciát az ember hozta létre, aki aztán azt rejt el a robotagy tudatában, amit csak akar. Így például pusztító ösztönökkel is könnyű ellátni.
Úgyhogy ebben a filmben is az emberiség önmaga legnagyobb ellensége.
Ha jól értem, akkor arról van szó, hogy a mesterséges intelligencia hiába fordul az ember ellen, annyira soha nem lesz okos, hogy a szerves életet el tudja pusztítani a világban. A film akkor lett volna izgalmas, ha van olyan bátor a filmrendező, hogy ezt meg meri magyarázni. Roland Emmerich viszont nem művész (mint mondjuk Christopher Nolan), ő nem fogja önmagán túlmutató és mélyen elgondolkoztató alkotással megörvendeztetni a nézőt, ám mesterember, aki az adott műfaji film szabályait a végtelenségig betartva azt hozza, amit (úgy gondolja, hogy) elvárunk. Van benne szerelem, romantika, hősiesség, kaland és némi titok. Csakhogy olyan sok dologról akar szólni, hogy a néző azt érzi: zagyvaságot lát. Másrészről meg az se tesz jót egy filmnek, ha túl sokat vesz át más alkotásokból, amik viszont teljesen másról szólnak, ám az idézetek miatt az átvett filmek gondolatiságát is behozzák az adott műbe. Vagyis nem lehet a Wachowski testvérek Mátrixából, Christopher Nolan Csillagok között című művéből és a Csillagok háborújából összegyúrni egy új filmet. A Moonfallnak ez a legnagyobb hibája.
Összeollózott fércmű. Hiányzik belőle a zsenialitás.
Borítókép: helenet a filmből (Freeman Film)
