A Moonfallban a mesterséges intelligencia tör az életünkre, miután az emberiség megteremtette a tartós békét. Csakhogy a mesterséges intelligenciát az ember hozta létre, aki aztán azt rejt el a robotagy tudatában, amit csak akar. Így például pusztító ösztönökkel is könnyű ellátni.
Úgyhogy ebben a filmben is az emberiség önmaga legnagyobb ellensége.
Ha jól értem, akkor arról van szó, hogy a mesterséges intelligencia hiába fordul az ember ellen, annyira soha nem lesz okos, hogy a szerves életet el tudja pusztítani a világban. A film akkor lett volna izgalmas, ha van olyan bátor a filmrendező, hogy ezt meg meri magyarázni. Roland Emmerich viszont nem művész (mint mondjuk Christopher Nolan), ő nem fogja önmagán túlmutató és mélyen elgondolkoztató alkotással megörvendeztetni a nézőt, ám mesterember, aki az adott műfaji film szabályait a végtelenségig betartva azt hozza, amit (úgy gondolja, hogy) elvárunk. Van benne szerelem, romantika, hősiesség, kaland és némi titok. Csakhogy olyan sok dologról akar szólni, hogy a néző azt érzi: zagyvaságot lát. Másrészről meg az se tesz jót egy filmnek, ha túl sokat vesz át más alkotásokból, amik viszont teljesen másról szólnak, ám az idézetek miatt az átvett filmek gondolatiságát is behozzák az adott műbe. Vagyis nem lehet a Wachowski testvérek Mátrixából, Christopher Nolan Csillagok között című művéből és a Csillagok háborújából összegyúrni egy új filmet. A Moonfallnak ez a legnagyobb hibája.
Összeollózott fércmű. Hiányzik belőle a zsenialitás.
Borítókép: helenet a filmből (Freeman Film)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!