A tudomány iránt érdeklődők – és a science fiction szerelmesei – alighanem álmukból felkeltve is meg tudnák mondani, mikor lépett először ember a Holdra: 1969. július 20-án. Neil Armstrong ekkor tette az azóta szállóigévé vált megjegyzést:
Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.
A tájékozottabbak azt is tudják, hogy hívták az Apollo–11 legénységének másik két tagját: Buzz Aldrin és Michael Collins.
Richard Linklater legújabb filmjében ezek nem jelentéktelen részletek. Az Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor a holdra szállást megelőző hetekben játszódik a texasi Houstonban – e város határában áll a NASA űrközpontja.
A főszereplő – egy Stan nevű, kilencéves srác – épp az osztálytársaival labdázik az iskola udvarán, amikor váratlanul két, fekete öltönyt viselő férfi lép oda hozzá. A NASA-tól jöttek, mert szükségük van a segítségére: az űrkomp túlságosan kicsire sikeredett, egy felnőtt már nem fér bele, de egy gyerek igen – hiszen az alulméretezett járművet is tesztelniük kell a Holdon.
Tanulmányi eredménye és egyéb teljesítménye miatt őt, Stanley-t választották e feladatra, az Apollo–11 elé beiktatott, 10,5-es küldetésre.
A dolog persze szigorúan titkos: sem a barátainak, sem testvéreinek nem említheti, miben vesz részt, sőt még a szüleinek sem beszélhet róla.
A kissrác rábólint a felkérésre, és a nyári szünetben megkezdi az űrhajósokra váró, kemény kiképzést…

Mivel egy ponton a filmet narráló, felnőtt Stan megemlíti, hogy nagy mesemondó volt, a néző egykettőre rájön, hogy amit a nyitójelenetben látott, csupán a kölyök Stan képzeletében játszódott le.
A film fő szála tehát azt mutatja be, milyen – fiktív – kalandok és próbatételek várnak egy kiskamaszra, aki a maga fantáziavilágában Neil Armstrong helyébe lépett. (És mielőtt legyintenénk, hogy mégis, micsoda ötlet ez, gondoljunk bele: annak idején vajon hány gyerek álmodott arról, hogy űrhajós lesz, és eléri a Holdat? Bizonyára nem egy, nem kettő.)
Emellett persze a holdra szállás valós körülményeit is megismerjük belőle, ahogy azzal is tisztába jövünk, milyen volt a hatvanas években gyereknek lenni. Stan ugyanis feleleveníti az ezzel kapcsolatos emlékeit, olyan készségesen, hogy a néző egy idő után ráeszmél: ami kezdetben rövid kitérőnek hitt, abból bő háromnegyed órás – a film játékidejének felét kitevő – múltidézés lett!