A holdra szállás képzelt és valós története

Hollywood több filmben foglalkozott már a Hold meghódításával, és az Apollo-program során végrehajtott küldetésekkel. Ám olyan alkotás, mint a meglehetősen egyedi Apollo–10,5, eddig nem készült a témában – Richard Linklater nosztalgikus-melankolikus munkája valóságos gyöngyszem!

A hatvanas évek Amerikájának közbeszédét meghatározó „nagy” témákról – a vietnami háború, Harlem szociális problémái, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyó űrverseny – csupán néhány kurta említésből értesülünk, annál részletesebben megismerhetjük viszont a Stan szűkebb pátriáját jelentő kertváros mindennapjait. 

Ebben a túlnyomórészt fehér középosztálybeli közegben csaknem mindenki a NASA-nak dolgozik, fenntartások nélkül hisz a tudomány előrébb vivő szerepében, valamint abban, hogy hamarosan beköszönt az űrkorszak. (Az idősebbek azzal biztatják a fiatalokat, hogy mire megházasodnak, akár a Holdra is mehetnek nászútra, és a kétezres évek elején bárki jegyet válthat egy féléves Mars-utazásra.) De nemcsak ezzel jellemezhető e közeg, hanem például azzal is, hogy rugalmasan kezeli a közlekedésbiztonság szabályait, vagy hogy a gyerekek testi fenyítése bevett dolognak számít benne. 

Mivel Stan a popkultúra megszállottja, kedvenc filmje (természetesen a 2001: Űrodüsszeia, mi más?) mellett a különböző tévésorozatokra és reklámokra, a testvérei által kedvelt pop- és rockslágerekre, társasjátékokra is kitér. Mindezeken túl olyan témáknak is szentel néhány mondatot, mint hogy milyen volt egy nyomógombos telefonnal betyárkodni, vagy hogy nővérei milyen eszközökkel készítették el a frizuráikat… 

A családok összetételét, összetartásának mértékét, továbbá a boldogságra való képességüket illetően ugyanis mutatkozik „némi” különbség az akkori és a jelenlegi állapotok között – és a nézőnek az a benyomása támad: nem feltétlenül a maiak javára. 

Bár Stan csapong, visszaemlékezésének háromnegyed órája adja a film központi részét. Ez aligha véletlen: a forgatókönyvíró-rendező Richard Linklater maga is Houstonban nőtt fel, és saját emlékeit használta a történet felépítéséhez, a miliő megteremtéséhez. 

Talán ennyiből is kiderült, hogy az Apollo–10,5 meglehetősen egyedi film. E jellegét tovább erősíti, hogy rotoszkópos animációs technikával készült: az élőszereplős jeleneteket a készítők kockáról kockára átrajzolták, így a hús-vér színészek helyét végül a vonásaikat őrző, ám számítógéppel létrehozott figurák vették át. Linklater már korábbi animációs filmjeiben – Az élet nyomában (2001), Kamera által homályosan (2006) – is e megoldáshoz nyúlt. 

Az Apollo–10,5 vége felé a küldetést képzeletben sikeresen végrehajtó Stan elszunnyad a tévé előtt, így lemarad az élőben közvetített holdra szállás néhány részletéről. Édesanyja szájából ekkor hangzik el az egyik legfontosabb megállapítás: „Tudod, milyen a gyermeki emlékezet. Bár átaludta, egy napon úgy emlékszik majd, hogy látta.”

A film tehát egyfelől személyes hangú szerelmi vallomás a NASA űrközpontjához, Houston kertvárosi részéhez, valamint a hatvanas évek második feléhez. Másfelől viszont a képzelet erejéről, az emlékezés hatalmáról szóló elmélkedés. 

Ha a gyengeségeit kellene említenünk, mindössze annyit mondhatnánk, hogy tempója kissé komótos – tehát sosem pörög fel igazán –, és olykor hajlamos elveszni a részletekben. Mindezért viszont bően kárpótol a belőle áradó kedvesség és báj –  Linklater e munkájával is igazolta, hogy az empatikus megközelítés és a melegszívű történetmondás mestere –, továbbá a sajátos, egyszerre nosztalgikus és melankolikus hangulat. 

Úgyhogy, akit foglalkoznak az űrkutatás kérdései, vagy érdekli az immár több mint félévszázada letűnt hatvanas évek története, netán „csak” egy sajátos koncepció mentén összerakott, megkapó hangulatú, szerethető filmre vágyik, semmiképp se hagyja ki ezt az alkotást!

(Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor/Apollo 10 1/2: A Space Age Childhood. Szinkronizált amerikai animációs kalandfilm, dráma. Játékidő: 97 perc. Rendezte: Richard Linklater, 2022. Elérhető a Netflix kínálatában.)

Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Netflix)