A tudomány iránt érdeklődők – és a science fiction szerelmesei – alighanem álmukból felkeltve is meg tudnák mondani, mikor lépett először ember a Holdra: 1969. július 20-án. Neil Armstrong ekkor tette az azóta szállóigévé vált megjegyzést:
Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.
A tájékozottabbak azt is tudják, hogy hívták az Apollo–11 legénységének másik két tagját: Buzz Aldrin és Michael Collins.
Richard Linklater legújabb filmjében ezek nem jelentéktelen részletek. Az Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor a holdra szállást megelőző hetekben játszódik a texasi Houstonban – e város határában áll a NASA űrközpontja.
A főszereplő – egy Stan nevű, kilencéves srác – épp az osztálytársaival labdázik az iskola udvarán, amikor váratlanul két, fekete öltönyt viselő férfi lép oda hozzá. A NASA-tól jöttek, mert szükségük van a segítségére: az űrkomp túlságosan kicsire sikeredett, egy felnőtt már nem fér bele, de egy gyerek igen – hiszen az alulméretezett járművet is tesztelniük kell a Holdon.
Tanulmányi eredménye és egyéb teljesítménye miatt őt, Stanley-t választották e feladatra, az Apollo–11 elé beiktatott, 10,5-es küldetésre.
A dolog persze szigorúan titkos: sem a barátainak, sem testvéreinek nem említheti, miben vesz részt, sőt még a szüleinek sem beszélhet róla.
A kissrác rábólint a felkérésre, és a nyári szünetben megkezdi az űrhajósokra váró, kemény kiképzést…
Mivel egy ponton a filmet narráló, felnőtt Stan megemlíti, hogy nagy mesemondó volt, a néző egykettőre rájön, hogy amit a nyitójelenetben látott, csupán a kölyök Stan képzeletében játszódott le.
A film fő szála tehát azt mutatja be, milyen – fiktív – kalandok és próbatételek várnak egy kiskamaszra, aki a maga fantáziavilágában Neil Armstrong helyébe lépett. (És mielőtt legyintenénk, hogy mégis, micsoda ötlet ez, gondoljunk bele: annak idején vajon hány gyerek álmodott arról, hogy űrhajós lesz, és eléri a Holdat? Bizonyára nem egy, nem kettő.)
Emellett persze a holdra szállás valós körülményeit is megismerjük belőle, ahogy azzal is tisztába jövünk, milyen volt a hatvanas években gyereknek lenni. Stan ugyanis feleleveníti az ezzel kapcsolatos emlékeit, olyan készségesen, hogy a néző egy idő után ráeszmél: ami kezdetben rövid kitérőnek hitt, abból bő háromnegyed órás – a film játékidejének felét kitevő – múltidézés lett!
A hatvanas évek Amerikájának közbeszédét meghatározó „nagy” témákról – a vietnami háború, Harlem szociális problémái, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyó űrverseny – csupán néhány kurta említésből értesülünk, annál részletesebben megismerhetjük viszont a Stan szűkebb pátriáját jelentő kertváros mindennapjait.
Ebben a túlnyomórészt fehér középosztálybeli közegben csaknem mindenki a NASA-nak dolgozik, fenntartások nélkül hisz a tudomány előrébb vivő szerepében, valamint abban, hogy hamarosan beköszönt az űrkorszak. (Az idősebbek azzal biztatják a fiatalokat, hogy mire megházasodnak, akár a Holdra is mehetnek nászútra, és a kétezres évek elején bárki jegyet válthat egy féléves Mars-utazásra.) De nemcsak ezzel jellemezhető e közeg, hanem például azzal is, hogy rugalmasan kezeli a közlekedésbiztonság szabályait, vagy hogy a gyerekek testi fenyítése bevett dolognak számít benne.
Mivel Stan a popkultúra megszállottja, kedvenc filmje (természetesen a 2001: Űrodüsszeia, mi más?) mellett a különböző tévésorozatokra és reklámokra, a testvérei által kedvelt pop- és rockslágerekre, társasjátékokra is kitér. Mindezeken túl olyan témáknak is szentel néhány mondatot, mint hogy milyen volt egy nyomógombos telefonnal betyárkodni, vagy hogy nővérei milyen eszközökkel készítették el a frizuráikat…
A családok összetételét, összetartásának mértékét, továbbá a boldogságra való képességüket illetően ugyanis mutatkozik „némi” különbség az akkori és a jelenlegi állapotok között – és a nézőnek az a benyomása támad: nem feltétlenül a maiak javára.
Bár Stan csapong, visszaemlékezésének háromnegyed órája adja a film központi részét. Ez aligha véletlen: a forgatókönyvíró-rendező Richard Linklater maga is Houstonban nőtt fel, és saját emlékeit használta a történet felépítéséhez, a miliő megteremtéséhez.
Talán ennyiből is kiderült, hogy az Apollo–10,5 meglehetősen egyedi film. E jellegét tovább erősíti, hogy rotoszkópos animációs technikával készült: az élőszereplős jeleneteket a készítők kockáról kockára átrajzolták, így a hús-vér színészek helyét végül a vonásaikat őrző, ám számítógéppel létrehozott figurák vették át. Linklater már korábbi animációs filmjeiben – Az élet nyomában (2001), Kamera által homályosan (2006) – is e megoldáshoz nyúlt.
Az Apollo–10,5 vége felé a küldetést képzeletben sikeresen végrehajtó Stan elszunnyad a tévé előtt, így lemarad az élőben közvetített holdra szállás néhány részletéről. Édesanyja szájából ekkor hangzik el az egyik legfontosabb megállapítás: „Tudod, milyen a gyermeki emlékezet. Bár átaludta, egy napon úgy emlékszik majd, hogy látta.”
A film tehát egyfelől személyes hangú szerelmi vallomás a NASA űrközpontjához, Houston kertvárosi részéhez, valamint a hatvanas évek második feléhez. Másfelől viszont a képzelet erejéről, az emlékezés hatalmáról szóló elmélkedés.
Ha a gyengeségeit kellene említenünk, mindössze annyit mondhatnánk, hogy tempója kissé komótos – tehát sosem pörög fel igazán –, és olykor hajlamos elveszni a részletekben. Mindezért viszont bően kárpótol a belőle áradó kedvesség és báj – Linklater e munkájával is igazolta, hogy az empatikus megközelítés és a melegszívű történetmondás mestere –, továbbá a sajátos, egyszerre nosztalgikus és melankolikus hangulat.
Úgyhogy, akit foglalkoznak az űrkutatás kérdései, vagy érdekli az immár több mint félévszázada letűnt hatvanas évek története, netán „csak” egy sajátos koncepció mentén összerakott, megkapó hangulatú, szerethető filmre vágyik, semmiképp se hagyja ki ezt az alkotást!
(Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor/Apollo 10 1/2: A Space Age Childhood. Szinkronizált amerikai animációs kalandfilm, dráma. Játékidő: 97 perc. Rendezte: Richard Linklater, 2022. Elérhető a Netflix kínálatában.)
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Netflix)
