– A szobrászat nagyon drága műfaj?
– Rengeteg gép és anyag kell hozzá, olyan infrastruktúra, amellyel minőségi tárgyakat lehet létrehozni. Ezt az újpesti műtermet Majoros Áron Zsolt szobrász- és Esse Bánki Ákos festőművésszel közösen használjuk. Mi hárman középiskolába, aztán egyetemre is együtt jártunk, Áronnal osztálytársak voltunk, ő is „Kőpálos” volt. Már akkor közösen béreltünk műtermet, és a munkánkért kapott pénzt gépekbe forgattuk vissza. Aztán úgy gondoltuk, hogy egyetem után is együtt maradunk.
– Azt értem, hogy a Képzőművészeti Egyetemre már egyenes út vezetett. De hogyan választotta ki a kőfaragó–kőszobrász szakot az Építőipari és Díszítőművészeti Szakközépiskolában?
– Karmikus történet. Általános iskolában újságpapírt gyűjtöttünk, és Újpesten betévedtünk egy rajzszakkörbe, amelyet Balló Gábor és Bertalan Tivadar vezetett. Azt mondták, elvihetem a felesleges újságpapírokat, ha másnap elmegyek rajzolni. Öt évig maradtam náluk. A szakközépiskolában díszítőfestőnek jelentkeztem, de nem vettek fel, viszont kőszobrásznak igen. Elkezdtem követ faragni, és nagyon megtetszett. Érettségi után nem mertem rögtön jelentkezni a Képzőművészeti Egyetemre. Elvégeztem egy fazekasképzést, s egy évig kerámiáztam. A következő évben felvettek a Képzőre, ahol Kő Pál, Karmó Zoltán és Gálhidy Péter voltak a mestereim. Nagy szerencsém volt, mert az egyetem után a Molnár Ani Galéria leszerződtetett, s öt évig velük dolgoztam.
Itthon nem könnyű a helyzet, mert kevesen gyűjtenek műtárgyakat, szobrokat még kevesebben, és azok, akik az én szobraimat akarják megvenni… Mindig új piacokat kell keresni. Talán furcsán hangzik, de esetünkben is ugyanolyan brandépítés szükséges, mint egy cég vagy egy popzenész esetében.– A művésznek alkalmazkodnia is kell a piachoz?
– Ez döntés kérdése. Én is több lábon állok. Amellett, hogy a saját szobraimat készítem, egy barátommal alapítottunk egy kis bronzöntő céget, ahol köztéri szobrokat, bronzalkotásokat készítünk megrendelésre.
– Gyakran jár művésztelepekre?
– Igyekszem. Az egyetem alatt végigturnéztuk a nyarat. A Tolna megyei kis faluban, Miszlán is jártam, fantasztikus hely. A Makay család szervezi a művésztelepet, mindent biztosítanak nekünk, a gyönyörűen felújított vadászkastélyban semmi más dolgunk nincs, csak hogy alkossunk. Szlovéniába is járunk, Lendvára, amely egy kis ékszerdoboz. Az utóbbi két évben bronzöntő-szimpóziumon vettem részt, ahol együtt dolgoztunk a környező régiókból érkezett művészekkel.
– Az almacsutka az egyik védjegye. Megszámolta már, hogy hányat készített?
– Még nem, de sokat.
Van három gyerekem, akik szeretik az almát, és a csutkákat mindig szétdobálták. Megtetszettek, mert ha az ember formailag jobban megvizsgálja, érdekes kérdések merülnek fel. Gondoltam, mi lenne, ha felemelnénk egy más szintre. Nemcsak naturálisan ábrázolom őket, gyakran elviszem szürreális irányba is.
– Közülük egy a Millenáris Parkban látható. Az miből készült?
– Krómacélból. A három és fél méter magas szobor meghívásos pályázatra készült. Egy csoda volt, nagyon örültem neki, mert csak egy évvel azelőtt diplomáztam.
Almacsutkát készítettem már kőből, bronzból, és faragtam fából is, például akácból, körtefából. Utóbbi száliránya és rostszerkezete viszonylag nagy mozgásterületet ad a szobrásznak. A jövőben is szeretnék almacsutkákat mintázni, még érzek benne potenciált.
– Mely motívumokhoz szeret visszanyúlni?
– A diplomamunkám egy háromméteres hatalmas fából készült csanak, egy nyeles vízmerítő edény volt. Amikor az ember fiatal, úgy gondolja, hogy nagy szobrot kell készítenie.
Kő Pál tanársegédje, Gálhidy Péter fontos szerepet játszott abban, hogyan lássam a világot, szellemileg és technikailag is sokat segített nekem. A csanak eleje a vízcseppre hasonlít, a szára elvékonyodik, hajlított íven áll meg, és két ponton támaszkodik. Nagy munka és nagy kaland volt elkészíteni. Mostanában sokat dolgozom rozsdamentes acéllemezekkel, amelyekből tengeri élőlényekre, csigaházakra hasonlítható héjszerkezeteket építek. Ezt a tematikát bronzba is megpróbálom átültetni.
– 2016-ban Kisújszálláson avatták fel Pom Pom-szobrát. Csukás István mesehőse egy fa hosszú ágán üldögél. Ez esetben a gyerekei inspirálták?
– A szobrot Pintér Attila szobrász álmodta meg, és közösen készítettük el. Szeretik az ott élők. Helyi kötődése is van, Csukás István ott született.
– A Pom Pom is művészi alkotás?
– Úgy gondolom, ha egy tárgy a helyi közösség szerves részévé tud válni, befogadják az emberek, érzelmeket és emlékeket tudunk vele felidézni, akkor művészet. Szerintem nem mindig egy emlékműnek kell kiváltania valamilyen ingert.
– A gyerekei is érdeklődnek a művészetek iránt?
– Mindhárman jól rajzolnak, a középső kislányom különösen. Volt kitől örökölniük a tehetséget: a feleségem festőművész. Az idősebbik fiam nagy kritikusom, ő nem lacafacázik, megmondja, amit gondol. Amikor jókat mond, azt meg is fogadom.
– Kevés figurális szobra közül az egyik – Homoki-Nagy István természetfilm-rendező mellszobra – Alcsútdobozon látható. Milyen alkalomra készült?
– A rendező tizennyolc évig élt a faluban, 2014-ben, születésének századik évfordulójára pályázatot írtak ki, és én nyertem el a lehetőséget.
– Milyen események befolyásolják az alkotásai létrejöttét?
– Sok minden, de az, hogy gyerekeink születtek, teljesen átformálta az életemet. Mások lettek a prioritások, máshogy kezdtem el kezelni az idő fogalmát. Azok az órák, amelyeket szobrászattal tudok tölteni, nagyon felértékelődtek. Olyankor próbálok koncentráltan dolgozni. Már napokkal azelőtt fejben végiggondolom, mit hogyan csinálok majd. A szobrászat fizikai és szellemi kihívást jelent. Kell hozzá mesterségbeli tudás, technikai felkészültség, és a művet szellemi tartalommal is meg kell tölteni.
