Új látvány fogadja a kolozsvári felsővárosi református templom – közhasználatú nevén kakasos templom, miután a torony csúcsán egy kakas van – előtt elsétálókat, még inkább a templomudvarba belépőket.
Kós Károly ülő szobra mutat fel az író, építész, grafikus, könyvkészítő, politikus által tervezett, nemzeti szecessziós stílusban épült imahajlék tornyára – és bizonyára azon túl is, a Mindenhatóra.
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas budapesti szobrász, egyetemi tanár, Farkas Ádám alkotását a nemzeti összetartozás napjának előestéjén avatták fel. A szobor leleplezését amúgy a koronavírus-járvány okozta kényszerű körülmények tolták 2022. június 3-ra.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint a szoborállítással kapcsolatos sok halogatás nem véletlen, bizonyára oka van annak, hogy az egyházközség éppen ennek az össznemzeti jelentőségű nap környékét jelölte meg a szobor felavatására.
A transzilvanizmus alapító atyjának ez az első egész alakos szobra Erdélyben, a tény pedig önmagában is meglepő. Hiszen ahogy Kató Béla püspök az avatáson mondott beszédében is fogalmazott, az erdélyi magyarságnak nincs Kós Károlynál nagyobb tanítómestere.
– Trianon apátiájában, a kommunizmus sötétségében a szó nem volt elég, tettekkel kellett valami kézzelfogható jelét adni annak, hogy az emberek elhiggyék, a gondviselés nem hagyta el őket.
A templomok mindenkor szimbólumokként is értelmezhetők voltak. Kós Károly megjelenése előtt Erdély templomai is nagyban hasonlítottak a tőlünk Nyugatra épülőkhöz, viszont ő volt az első, aki úgy érezte, mi nem kész épületeket kaptunk Istentől, hanem csak építőanyagot – és az bőven volt a Kárpát-medencében. Ebből kell felépíteni a sajátosat, az erdélyi templomokat” – fogalmazott az egyházi elöljáró.
Ezen túl Kós Károly volt az, aki az első világháború után az anyaországtól elszakított erdélyi magyar közösség nem hivatalos „alkotmányának tekinthető”, az 1921-ben megjelent Kiáltó szó című, Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen kiadott röpiratban megtörte az akkori magyar vezető körök hirdette passzivitást.
Elutasította a menekülésszerű repatriálást, és az új helyzetbe való beilleszkedés végett politikai cselekvésre szólította fel a kisebbségivé váló magyarságot. „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája” – hirdeti a manifesztum, amelynek egyik-másik mondata ma is visszatérő eleme a mindenkori közéleti vezetők beszédében. Leginkább ez: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Valamint ez is: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek. […] Az Élet nem vár, az Élet rohan.”
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja beszédében úgy fogalmazott:
a szobor felavatása nemcsak az ünnepélyességet idézi, hanem a mozdíthatatlanság képzetét is, amit a magyar nyelv a „szoborrá merevedik” szófordulattal ír le.
Mindannyiunknak el kellene gondolkodni azon, mondta a főkonzul, miként tudjuk elevenné tenni egy olyan férfi alakját, akit joggal tarthat példaképnek az utókor. Templomba menet vagy onnan kijőve, de mindenekelőtt a hétköznapokban.
Borítókép: Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a szoboravatáson (Fotó: MTI/Kiss Gábor)
