A verbunk elnevezése a német werbung, azaz toborzás szóból származik. A katonák verbuválása táncra is alkalmat adó, mulatsággal járó eseménynek számított, s hozzájárult a kötetlen szerkezetű, gazdag motívumkincsű férfitánc kialakulásához. Számos toborzást megörökítő képi ábrázolásról lehet ismerős majd mindegyikünk számára.
A régi stílusú ugrósból alakult ki, éppen az olyan alkalmakra, mint a sorozás, a berukkolás
– magyarázta Sikentáncz Szilveszter.
Nemzeti táncaink megszületése a XVIII–XIX. századra datálható, a folyamat a későbbiekben meghatározta a néptánc formálódását. A közép- és nyugat-európai polgárosultabb táncéletből már kikoptak a férfitáncok, ellenben a reformkori Magyarország táncrendjében még jelentős szerepet játszottak. A régi stílusú táncainkra jellemző improvizatív táncalkotás a verbunkban élt tovább. A másik új stílusú táncunk a csárdás.
Erdélyben, Szabolcsban és a Felvidéken rögtönzésszerűen, míg a Rábaközben, Szigetközben szabályozottan táncolták
– avatott be a táncpedagógus, kiemelve: a verbunk magyar nemzeti tánc. – Ha kiejtjük a szót: verbunk, a Kárpát-medencében mindenki felkapja a fejét, függetlenül attól, tisztában van-e azzal, mi is pontosan ez a tánc – jelentette ki Sikentáncz Szilveszter –, hiszen ismerős a verbuválásból vagy az énekórákon hallottakból, hogy verbunkszerű zenei zárlat. A táncoktató kifejtette: a csárdás szintén a nemzeti romantika ébredésével került, a reformkor tájékán, a közfigyelem középpontjába. Ekkortájt a báltermek megteltek magyar zenével, a tánclépéseket pedig stilizált módon emelték át a paraszti kultúrából.
– Ma is élő hagyomány, táncegyütteseink életben tartják az egész Kárpát-medencében – mondta Sikentáncz Szilveszter, hozzáfűzve:
szerepet játszik nemzeti identitásunk megőrzésében, amikor is bizonyos ismereteket visszaillesztünk a köztudatba.
– Az én olvasatomban a verbunk éppen ilyen ismeret – szögezte le a táncpedagógus.
Sikentáncz Szilveszter azt vallja: a népi kultúra nem a kultúra egy része, hanem a kultúra maga, amit mindenkinek meg kell ismernie. A következőkben felidézte, hogy a legényavatás fontos része volt a körverbunk. Emellett ismeretes a szólóverbunk, de létezett párostánc, sőt női verbunk egyaránt az egyes tájegységekre jellemzően. – Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Martin György, Pesovár Ferenc és Ernő gyűjtötték fel mások mellett, Paulinyi Béla, a Gyöngyösbokréta mozgalom elindítója biztosította megőrzését, később a táncházmozgalom, illetve a jelenkor alap- és középfokú művészetoktatása az adatközlők szintjére fejlesztette a gyerekek verbunktudását – árulta el Sikentáncz Szilveszter.
