A fotográfia az a művészeti ág, amely esetében nem panaszkodhatunk nemzetközi elismertségre, szinte mindannyian azonnal soroljuk: Robert Capa, Brassai, André Kertész, Martin Munkácsi, Ata Kando, Lucien Hervé. Azonban ők mindannyian a két világháború közt alkottak.
Az ötvenes-hatvanas években, a neoavantgárd megjelenéséig nem igazán tudunk kiemelkedő, egyéni stílusjegyekkel bíró fotósról. Mindent leuralt a szocialista realizmus, Berekméri Zoltán sajátos látásmódú felvételeit kivéve.
A fotográfus Kecskeméten született, majd Békéscsabán élt és dolgozott. Korai munkáit a magyaros stílus jellemzi. Az elnevezés a svájci Camera magazintól származik, s az ellenfényes, éles kontúrú, kemény rajzolatú munkákat nevezték így.
Berekméri Zoltán már korai felvételeivel is kiragyogott a korból, álló kompozícióival – tudniillik a fényképészek zöme fekvő képekben gondolkodott.
A Magyar Fotóművészek Szövetsége megalakulásakor, 1956-ban nyomban alapító tagnak hívta az akkor mindössze harminchárom esztendős fotóst. Ekkortól indult meg karrierje. Kálmán Kata, a jeles szociofotós, pártprotekcióval elérte, hogy Berekméri Budapestre kerülhessen, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) műtárgyfényképésze. Amennyire karrier szempontjából előnyösen, magánéletileg olyannyira tragikusan érintette az alkotót a költözés, mivel a teljességgel magányos férfi a fővárosban bérelt szobákban élt, egyetlen társával, az alkohollal.
Nem a témaválasztás, hanem a látásmód, ami egységessé teszi életművét.
Kiss Imre, a két évvel ezelőtti Újranézve című Mai Manó Ház-beli csoportos kiállítás egyik kurátora akkor így válaszolt kérdésemre: stílusán nem hagyott nyomot a szocialista realizmus, az avantgárd, sem semmi más, változatlan volt az ötvenes évektől élete végéig. A felvételek döbbenetesen összefüggnek, mivel egy nagy folyam részei, nincsenek individuális képek. Ennek dacára Berekméri Zoltán sosem sorozatokban gondolkodott.
E rendkívüli életmű megmaradása, s hogy alkotóját nem felejtettük el, szó szerint a véletlennek köszönhető, mert szobáról szobára költözve, kizárólag a negatívokat tartotta magánál, azokat azonban nem nagyította ki. Mígnem meghívták az Ernst Múzeumba kiállítani, így 1983–84-ben, pár esztendővel halála előtt, készítette el a pozitív kópiákat. Ezek maradtak fent, ezek által maradt fenn egy korszakos zseni életműve.
A rendszerváltás után kiadott Fényképtár című sorozat szerkesztője, Gera Mihály, a Fotó című szaklap felelős szerkesztője Berekméri Zoltánt választotta az első kötet szereplőjének.
Az Ernst múzeumi tárlat katalógusában így írt:
Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint az a látogató, aki ezen a gyűjteményes kiállításon ismerkedik a fényképeivel.
Fontos tudnunk, hogy Berekméri mentális betegséggel küzdött, utolsó évtizedét a pomázi elmeszociális intézetben töltötte. De ekkor sem tette le a fényképezőgépét. Munka közben kitisztult, nem ivott, kizárólag a fotózásra összpontosított, méghozzá hihetetlen odaadással.
Jelen tárlaton életnagyságú felvétel őrzi alakját, amit a PIM-ben utódja, Flesch Bálint készített, amikor Berekmérit kísérettel kiengedték a pomázi intézetből, hogy a múzeum laborjában kinagyítsa fényképeit a kiállításra.
Hátborzongató fotográfia, szavak nélkül árul el mindent Berekméri Zoltánról, amit az előbbiekben leírtam.
