A Fabelman család legnagyobb tragédiája, hogy az édesanya nem tudta megvalósítani művészi ambícióit, így depressziós lett, majd a végén buta kis kalandját fergeteges szerelemnek látva, tönkre is tette a férje és gyerekei életét.
Egészen döbbenetes, hogy Spielberg ennyire pontosan látja családja szétesésének okait.
Stílusos megoldásnak bizonyult, hogy miként Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjének főszereplője, ő is a kamerája révén derít fényt édesanyja titkára. Ám érdekes módon Spielberg kicsit sem gondolja tovább azt a problémát, amelyet Antonioni felvetett annak idején, vagyis a valóság ábrázolásának mikéntjéről való filozofálást. Édesanyja történetét is csak elmesélni volt képes, nem lett dráma, mert a filmjének összes szereplője megmaradt egydimenziós karakternek.
Talán a téma bizonyult lelkileg túl közelinek, vagy – és ez a valószínűbb – Spielberg nem a szerzői filmes drámák, hanem a kalandfilmek rendezésekor tud nagyot alkotni. Vagyis remek mesterember, de nem akkora művész, mint mondjuk Federico Fellini, Ingmar Bergman vagy Giuseppe Tornatore.
Mindez abból derül ki, hogy megidézte Ingmar Bergman Fanny és Alexanderének egyik jelenetét, de a mozi valódi varázslatát nem tudta átadni. Hiába fut be a vonat, akárcsak a filmtörténet kezdetén A vonat érkezése című kisfilmben nem születik meg ekkor sem a varázslat. Ahogy Tornatore művének, a Cinema Paradisónak a végén megélheti a néző a katarzist, vagyis megkaphatja azt a tudást, hogy lehet a csók ezerféle, minden igazi film arról szól, hogy egy embernek nem nagyon van más feladata a földön, csak az, hogy képes legyen igazán szeretni.
Nagyon beszédes, ahogy Spielberg filmjének végén John Ford – akit egyébként a szintén legendás filmrendező, David Lynch alakít – arról beszél, hogy a filmrendezés lényege, hogy hova rakjuk a horizontot.
Kétségtelen, hogy igaza van Fordnak, és nem elhanyagolható az, hogy egy rendező tudja egy szakma minden fogását, ám a csoda megszületéséhez ez kevés.
Ha Federico Fellini Amarcordjával hasonlítjuk össze, akkor is az látható, hogy míg Fellini spirituális mélységekig viszi a mondanivalóját a gyermekkorról és a mozi varázsáról, képes gondolkodni a bűnről és a megváltásról, addig Spielberg nagyon gondosan elmond mindent arról, hogy milyen az, amikor egy fiatal és erős diák bántja a kisebbet és gyengébbet, valamint arról is mindent elmond, hogy mennyire erkölcstelen már kamaszkorban is az, ha valaki egymás után csókolja meg a lányokat, majd mindegyiket becsapja.
Spielberg nem a valódi megélt érzéseket ábrázolja, csak mesél jóról és rosszról. És tudjuk, hogy Spielberg Asperger-szindrómája sok mindent megmagyaráz abban a tekintetben, miért jön zavarba a rendező, ha érzelmek ábrázolásáról van szó, ám ebben az esetben mást kellett volna filmjének fókuszába állítania.
Mindettől függetlenül érdemes megnézni a filmet azoknak, akiket érdekel, hogyan gondolkodik Spielberg a szakmájáról és a világról. Ugyanis magyarázatot kapunk arra, miért nincsen igazi mélysége azoknak a kalandfilmeknek, amelyeket ő rendezett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének szórakoztatók az alkotásai. Sőt!
A Fabelman családnak azok a legérdekesebb pillanatai, amikor megmagyarázza, hogy neki a katasztrófák látványvilágának minél pontosabb ábrázolása a legfontosabb, ha filmkészítésről van szó.
Megtudjuk, hogy ő már gyerekkorától kezdve imádta ijesztegetni környezetét, és ez felnőttkorában is megmaradt. Vagyis Spielberg vallomásának lényege, hogy hiába telt el hetvenhat év, a filmrendező megmaradt örök gyereknek, aki imádja a játékot. Mindez kétségtelenül sokat segít, ha kalandfilmek forgatásába kezd, de nem segít sokat, ha lelki ügyekről van szó. A lélek ugyanis még a dinóharapásnál is jobban tud fájni.
