– Nemcsak a miniszterelnök szavaiból, de tapasztalatból is tudhatjuk: a veszélyek korába léptünk. Járványok, háborús konfliktusok, migrációs krízisek, gazdasági kihívások jellemzik ezt az időszakot. Ilyenkor a kulturális szféra is veszélybe kerül. Úgy tűnik, véget ért az a finanszírozási bőség, amit az elmúlt években tapasztaltunk. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?
– A legnagyobb krízis az lenne, ha belesodródnánk a háborúba, mert ha nem lenne béke, akkor nem lenne semmi. A háború és a szankciók miatt nehézségek vannak, a kulturális intézményeknek is vannak nehézségei, de a legfontosabb, hogy Magyarországon béke van, és így tudunk a kultúra működtetéséről beszélni. Krízishelyzetek mindig is voltak a magyarság történetében, de én úgy hiszem, hogy a magyar ember innovatív, kreatív és mindig a megoldásokat keresi. Nem feltétlenül kell egy krízishelyzetet úgy megragadnunk, hogy az negatív irányba visz bennünket. Ugyanúgy, ahogy egy családnál vagy egy kisebb közösség esetében, a kulturális igények összetartó erővé válhatnak, és arra késztethetik az embereket, hogy valamilyen közös megoldás felé menjenek, a nemzeti kulturális élet területén is elindulhatunk az összefogás, az együttműködés irányába.
– Tudna erre példát is mondani?
– Nem kell messzire menni: nézzük csak meg, hogy a közelmúltban a pandémia első hulláma milyen megújulást hozott egy-egy szakterület vagy szakág tekintetében! Én a közművelődés területéről jövök, és elmondhatom, hogy nagyon sokat gondolkodtunk a rendszerváltás után, hogyan tudjuk a fiatalokat megfogni, hogy abban az online térben, amiben ők élnek, van-e szerepe a magyar kultúrának, van-e szerepe a minőségi kultúrának. Arra a következtetésre jutottunk, hogy igen, be kell lépnünk ebbe a térbe, de akkor még nem tudtuk, hogyan. Ám amikor megjelent a pandémia, akkor egyszerre volt a célközönség és a kulturális szolgáltató is abban a helyzetben, hogy a digitális közegben helyet kellett találnia. És ennek voltak pozitív hozadékai. Nagyon gyorsan kellett váltani és nagyon szép válaszokat adtak akár a múzeumok, a színházak, akár a közművelődés más intézményei. Új működésmódok születtek, új közönségkapcsolatok alakultak ki, és ez sok esetben új közönséget jelentett, utat azokhoz a fiatalokhoz, akiket korábban nem tudott megszólítani a közművelődés.
– Úgy látja, nincs okunk aggódni?
– Úgy látom, arra van okunk, hogy újítók, proaktívak legyünk. Nem az a kérdés, hogy milyen források állnak rendelkezésre – bár nyilván ennek is fontos szerepe van egy-egy szakterület életében – hanem az, hogy megválaszoljuk, mi a feladata az államnak, az önkormányzatoknak, mi a feladata a civil szektornak, a közösségnek, a családoknak és persze az egyénnek. Fontos volt, hogy egymásra találjanak a kulturális szereplők, és egymásra építve, az adott környezethez viszonyítva tudják kialakítani azt az együttműködést, amiben mindennek és mindenkinek megvan a helye. Érdemes felidézni, hogy az 1945 előtti időszakban nem voltak olyan közösségek a Kárpát-medencében, ahol ne lett volna olvasókör, színjátszókör, legény- vagy leányegylet, zenekar, rezesbanda… És akkoriban nem volt uniós támogatás és nem volt hazai forrás. Mára nagyon átcsúszott a kulturális terület a szolgáltató irányba. Szerintem az igazi kérdés az, hogy megéljük-e a kultúrát vagy csak fogyasztói vagyunk. És azt is ki merem jelenteni, bármennyi pénz lehet az ágazatban, ha a kulturális szolgáltatás a fogyasztói társadalmat kívánja kiszolgálni, akkor rossz irányba tartunk. Jó lenne, ha visszatalálnánk ahhoz az értékrendhez és életmódhoz, amiben szüleink, nagyszüleink éltek. Akkoriban a családokban, egyénekben, kisközösségekben megvolt az igény, hogy ne pusztán fogyasztói legyenek a kultúrának, de aktív részesei, alakítói is. Saját egyesületekkel, klubokkal, körökkel, polgári életmóddal.
– Nem véletlenül esett szét ez a világ. Előbb a televízió, aztán az internet éppen ebből a kultúramegélő helyzetből tette kultúrafogyasztóvá az embereket. Már amennyiben a közösségi médiában hömpölygő tartalmakat, a különböző algoritmusok által elénk tálalt valamiket egyáltalán kultúrának lehet nevezni… Vajon miképpen lehet elérni, hogy a fiatalok kikapcsolják a gépeket, és elmenjenek egy színjátszó körbe vagy egy táncházba?
– A kulturális intézményhálózat – és ebbe beleértem a polgári egyleteket is, nemcsak a könyvárakat, színházakat és koncerttermeket – által kínált eseményekre nemcsak azért mennek az emberek, mert művelődni akarnak, mert kíváncsiak a színházi előadásra vagy táncolni akarnak, hanem azért is, mert egyúttal közösségbe is mennek. A táncházmozgalom tagjai egy értékrendet képviselnek, miközben persze a tánc szeretete tartja össze ezeket a csoportokat. A kultúra nem csak az, amivel – szűken értelmezve – a kulturális terekben találkozunk. Kultúra az együttlét ezerféle formája, a gasztronómia, a beszélgetés, viszonyunk másokhoz, viszonyunk a környezetünkhöz. Ha ezekben a kisközösségekben sikerhez, élményhez, tartalmas kapcsolatokhoz jutnak az emberek, akkor azt érezhetik, hogy ahol vannak, ott jó lenni. Ha megerősödnek a kisközösségek, a családok, akkor megerősödik a kultúrához való aktív viszonyulásunk is.
– Ugyanez a határon túli magyarság számára is nagyon fontos. A határon túli közösségeknek a megmaradása azon is múlik, mennyit tudnak megőrizni a magyar kultúrából. Tudjuk őket segíteni?
– A mi megmaradásunk is ezen múlik, de ami a kérdést illeti: nem jó megközelítés az, hogy az elszakított nemzetrészek a kultúra megőrzésében, megélésében segítségre szorulnának. Elég egyszer-kétszer elmenni Erdélybe vagy a Délvidékre, hogy lássuk, ők sok esetben jobban megőrizték a magyar kultúrkincset, mint mi. Én inkább abban hiszek, hogy együttműködve, tapasztalatokat megosztva ők ugyanúgy tudnak segíteni nekünk, ahogyan mi adhatunk nekik például módszertani segítséget. Ez számos területen szinte magától létrejött. A rendszerváltás után színházaink, múzeumaink, levéltáraink megerősítették addigi kapcsolataikat az elszakított nemzetrészekkel, újabb együttműködéseket hoztak létre. Hogy ezeket a sokszor alkalmi kapcsolódásokat hogyan lehet hálózatba rendezni, ez a legnagyobb kérdés az elkövetkezendő időszakban. Sok esetben, például az ötezer fő alatti településeken, ahol különböző okoknál fogva megszűnőben vannak az önálló kulturális intézmények, és a dolog természeténél fogva egységessé válik a kulturális erőtér, a népfőiskolai hálózattal együttműködve lehetne újrapozicionálni a kulturális rendszert. Más esetekben, például a Csoóri Sándor-program vagy a Déryné-program abban segíthet, hogy támogassa az önszerveződést. És vannak olyan hálózatok, mint a pajtaszínházi szervezet, a nemzetközi jelentőségű színházi olimpia vagy éppen az egész Balaton-felvidéket megmozgató Veszprém–Balaton Európa kulturális fővárosa programsorozat, amelyektől mindannyian tanulhatunk.
– Úgy látja, hogy ebben a munkában tud majd támaszkodni a Nemzeti Művelődési Intézet élén szerzett tapasztalataira?
– Biztos vagyok benne. Ott arra törekedtem, hogy ne csak a közművelődés területén érjünk el eredményeket, de találjuk meg a kapcsolatot a Hagyományok Házával, az Operával, a Magyar Teátrumi Társasággal, az Országos Széchényi Könyvtárral és más hasonló, állami intézményekkel, hiszen az ilyen együttműködések révén újabb és újabb lépcsőfokokat lehet meglépni. Amikor lehetőségem volt 2015 és 2018 között helyettes államtitkárként Hoppál Péter államtitkár mellett dolgozni, akkor még inkább megerősödött bennem az a gondolat, hogy kellenek az átjárások, a párbeszédek, mert amellett, hogy mindenki legjobb szándéka szerint, szakmai alapon teszi a dolgát, mindenképp szükséges valamiféle szinergia, együttműködés. És egy kicsit távolabbra nézve, hadd mondjam el, hogy igen értékes tapasztalatokat gyűjtöttem a Békés Megyei Önkormányzatnál is 2007 és 2012 között mint kulturális referens. Az is vészterhes időszak volt, kemény világválság tombolt, olyan időszak, amikor éppen a kultúra szenvedte el a legnagyobb forrásvesztést. Mi akkoriban azt próbáltuk elérni, hogy a válság alatt és után jobb helyzetbe kerüljünk, mint ahol előtte voltunk. Azt hiszem, sikerült. Hiszem és remélem, hogy most is sikerül.
NÉVJEGY
Závogyán Magdolnát február 1-jei hatállyal nevezte ki kultúráért felelős államtitkárrá Novák Katalin köztársasági elnök, Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter javaslatára. Závogyán Magdolna 2012 előtt hat éven át felelt a Békés Megyei Önkormányzat megyei fenntartású kulturális intézményeinek szakmai felügyeletéért, koordinációjáért és a megyei ágazati stratégiák kidolgozásáért. 2012 és 2015 között a Nemzeti Művelődési Intézet főigazgatója volt, majd 2018-tól ügyvezetőként irányította az intézményt. 2015 és 2018 között Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár szakterületért felelős helyettes államtitkára volt, a 2022-es tavaszi országgyűlési választásokat követően a Nemzeti Művelődési Intézet ügyvezetői posztja mellett főtanácsadóként segítette a most leköszönő kultúráért felelős államtitkár munkáját. Helyettes államtitkárként közreműködött egyebek mellett a Kulturális alapellátás program megvalósításában, valamint a Kulturális közfoglalkoztatási program megalkotásában. Tevékenységéért 2012-ben Bánffy Miklós-díjban részesült, 2019-ben pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át.
Borítókép: Az a cél, hogy jobb helyzetbe kerüljünk, mint voltunk, mondja az új államtitkár (Fotó: Teknős Miklós)
