Az időtálló darabok nagymestere

Korunk egyik meghatározó színházi alkotója Aleksandar Popovski, aki már több ízben rendezett a budapesti Nemzeti Színházban. Ám nemcsak a nevével fémjelzett előadások, hanem a munkamódszere, látásmódja is egyedi. A rendezővel a legutóbbi munkájáról és az előtte álló új kihívásokról beszélgettünk.

20230207 Budapest Molière: Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája című színdarab a Nemzeti színházban. fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet képen: Aleksandar Popovski rendező Fotó: Teknős Miklós

– Nem először dolgozott együtt a budapesti Nemzeti Színház társulatával. Legutóbb 2021-ben A Mester és Margarita, most pedig a Don Juan című előadást rendezte. Mennyiben volt más a mostani munkafolyamat, mint az előző? Milyen élmény volt a társulattal dolgozni?
– Amikor először dolgoztam Budapesten, akkor sajnos kitört koronavírus-járvány és körülbelül három nap után leálltunk a próbákkal. A Mester és Margaritát egy ilyen időszakban, maszkkal az arcunkon próbáltuk, s a Don Juan is egy vészterhes időszakban készült el, hiszen most pedig a háborús válság és az energiaválság fenyeget. Így a vészterhes idők lenyomata érződik az előadás szövetében is, miközben a színház világa számomra mindig is egy szent hely, egy védőburok volt, méghozzá egy olyan, ahonnan figyelhetem a külvilágot, de ha úgy tetszik, el is bújhatok előle. 

Már az első budapesti rendezésem próbái alatt megkedveltem a Nemzeti Színház társulatát. 

Hatalmas élmény volt az egész folyamat, s természetesen ez arra ösztönzött, hogy visszatérjek egyszer és újra együtt dolgozhassunk. A mostani munka pedig némileg könnyebb is volt, hiszen már ismertem a színészeket. Ez egyrészt nagy segítség volt a szerepek kiosztásában, vagyis még több munkafolyamatra volt rálátásom. Úgy vélem, hogy részben ennek is köszönhető, hogy mind vizuálisan, mind pedig színészileg egy nagyon hiteles előadást született.

A Mester és Margarita után Don Juant rendezett Budapesten Aleksandar Popovski. Fotó: Eöri Szabo Zsolt

– Miért pont Molière Don Juan-történetét állította színpadra?
– Be kell hogy valljam, nagyon kedvelem Molière műveit és életútját. Még Bulgakov is írt róla egy darabot, amelynek címe Moliére úr élete, ami szintén az egyik kedvenc szövegem. Molière nagyon igyekezett a király kedvében járni, és olyan darabokat írni, amelyek a királyt dicsérik. De mint minden jó tollú írónak, neki is inkább csak az sikerült, hogy kigúnyolja a királyt. Az a próbálkozása, hogy Don Juant gonosztevővé tegye, egyszerűen nem sikerült, és ezáltal az egyik legérdekesebb színpadi hőst sikerült életre hívnia. Molière ugyanis sokat foglalkozott a képmutatással, az álszent viselkedéssel, ami sajnos nagyon jellemző a mai társadalmunkra. De ezentúl számomra a Don Juan egy színmű a szabadságról, az álmokról és az élet nagy kérdéseiről. Egy sokkal, de sokkal mélyebb szöveg annál, minthogy összetör néhány női szívet, s hajkurássza a leányokat. Valódi dráma a mennyországról, a szépség szüntelen kereséséről és arról a kérdésről, ki a világ valódi teremtője.

– Mi az a vízió, amellyel egy XVII. században írt történetet aktuálissá lehet tenni?
– A klasszikus műveknek van egy olyan dallama, ami időtlenné teszi őket. Természetesen nem minden klasszikus mű rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, hanem csak azok, amelyeken az idő nem fogott. Ezért is érdekes olyan darabokat nézni, amelyeknek sikerül hosszú évekig a repertoáron maradniuk. Amikor pedig dramatikus szövegekkel foglalkozom, mindig keresem azt a hangot, dallamot, ami rezonál a mai korral. Említettem Bulgakov Molière-ről szóló darabját, a Moliére úr életét. Ezt a drámát tíz évvel ezelőtt színpadra állítottam Macedóniában. A szöveg egyes részei annyira megfeleltek az ottani helyzetnek, hogy az emberek megkérdezték, hogy mai szövegeket használtam-e fel. Nos, nem. Az egészet Bulgakov írta a XX. században, de mégis úgy sikerült megszólaltatni a sorokat, mintha abban a pillanatban keletkeztek volna. Ez rendkívül emlékezetes tapasztalat volt a szövegek időtállósága tekintetében. 

Ugyanis számomra az a legizgalmasabb, hogy felfedezhetem egy-egy irodalmi klasszikusban az örök és egyetemes jelentéseket, üzeneteket, majd úgy tudjam azokat a színpadon megjeleníteni, hogy a kortárs közönség is megértse és magáénak érezze. 

– Ez utóbbi pedig többször megkívánja, hogy alkotóként változtasson az eredeti drámán. Most egy hatodik női szereplővel bővült a Don Juan. Mi a szerepe ennek a hatodik női szereplőnek, aki utólag került a történetbe?
– Úgy tűnt, hogy egy szereplő hiányzik a drámából. Nyilván nem szeretném azt állítani, hogy ezt jobban tudom, mint az író, de mindig is érdekelt, hogy Molière miért nem számol a hős édesanyjával. Egyszer ugyan említi az apja monológjában, ám csak egy rövid időre: azt mondja, hogy átadja a jó hírt az anyjának. Azt éreztem, hogy a címszereplő az anyjától örökölte a művészi természetét, hiszen az apja harsány, kemény jellemét megismerjük abban a jelenetben, amikor meglátogatja fiát. Ezért is volt számomra érdekes felépíteni és kibontani az anyafigura személyiségét, s így született meg egy újabb női szerep. Volt szerencsém ezen együtt dolgozni egy fantasztikus színésznővel, Udvaros Dorottyával, akivel lassan és türelmesen építettük fel a szövegét, s bár csak az előadás elején és végén tűnik fel igazán, valójában a többi jelenet része is. Hiszen Udvaros Dorottya egy olyan színésznő, aki még akkor is jelen van, amikor fizikailag nincs a színpadon. Csodálatosan színházi pillanat születik meg vele az előadás legvégén.

– A premiert követően most is folytatódik a kapcsolata hazánkkal. Igaz, ezúttal egy másik szerepben próbálhatja majd ki magát, hiszen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fogja oktatni a fiatal művészhallgatókat.
– Rendkívül nagy felelősség és megtiszteltetés a felkérés. Eddig számos tapasztalatot szereztem az ausztriai, görögországi, valamint olaszországi egyetemeken, de azok inkább projektek, vagyis időszakos munkák voltak. Most először viszont lehetőségem lesz arra, hogy osztályt alakítsak és vezessek a teljes tanulmányi idő alatt. A művészi pályán töltött néhány évtized alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a különböző országokban és különböző színházakban végzett munka során. Mindennek eredményeként kialakult a saját munkamódszerem, és úgy gondolom, végre készen állok arra, hogy ezt a tudást átadjam a következő generációnak. Habár mindenki másképp dolgozik, sokféle iskola, sokféle módszer létezik, arra kell törekedni, hogy minden alkotó megtalálja a saját útját – ebben kell partnernek lenni, hiszen a cél közös.

–  Van különbség aközött, amikor tanít és rendez?
–  Erre csak azt tudom mondani, hogy térjünk vissza rá öt év múlva. Most még nem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Fiatal művészként kapott olyan tanácsot a tanáraitól, amit továbbadna a következő generációnak?
– Rendkívül szerencsés voltam, hogy a professzoraim egytől egyig kiváló művészek és nagyszerű emberek voltak. Már az egyetemi éveim előtt is szerettem és figyelemmel kísértem a színházi munkájukat. Goran Stefanovski, a dramaturgiaprofesszorom különösen közel állt hozzám. Ugyanis ő mutatta meg nekem, hogy miként épül fel egy-egy dráma, ahogy egy jó autószerelő tudja, hogyan kell szétszedni és összerakni egy autót, úgy szerelte szét és rakta ő is össze a dráma szövetét. Azt mondta nekünk, hogy az akadémiánknak nem bölcsészkarra, hanem színművészeti karra kellene változtatnia a nevét, mert a mesterséget meg lehet tanulni, a művészetet azonban nem. Emellett megtanított minket arra is, hogy jó mesteremberek legyünk. Az író szó angolul playwriter, tehát az, aki színdarabokat alkot. A művészethez vezető út azonban valami más, ez az az út, amelyen Peer Gynt jár. De addig még sokat kell tanulni.

A rendezőről:

Aleksandar Popovski 1969-ben született Szkopjéban. A Szent Cirill és Metód Egyetemen szerzett diplomát színházi és filmrendezőként. Debütálását a Maribori Szlovén Nemzeti Színházban a 2000-es Don Quijote rendezésével már számos sikeres produkció megelőzte. Dolgozott független színházi csoportokkal, illetve Észak-Macedónia, Szerbia és Horvátország intézményes színházaiban. Míg korábban Szlovéniában (együttműködésben a Celjei Városi Színházzal, a Ljubljanai Nemzeti Drámaszínházzal, a trieszti Szlovén Színházzal és a Ljubljanai Városi Színházzal), valamint az egykori jugoszláv köztársaságokban dolgozott, munkáját kiterjesztette Olaszországra, Görögországra, Ausztriára, Törökországra, Svédországra, Dániára, Angliára és Németországra is. Életműve már több mint hetven produkciót számlál, amelynek egyharmadát Szlovéniában hozta létre. Munkamódszerével és személyes hozzáállásával a könnyedség és az öröm egyedülálló keverékét hozta magával a szlovén színházi terekbe, a „joie de vivre” (életöröm) egy jellegzetes módját, amelyből sugárzik a buzgó odaadás, az álmok utáni törekvés és a határok elmozdításának a vágya. Mindezzel teret nyit a zenének és a nevetésnek. A 2018/2019-es évadtól a Maribori Szlovén Nemzeti Színház művészeti vezetője.

Forrás: Nemzeti Színház

Borítókép: Aleksandar Popovski (Fotó: Teknős Miklós)