A csalfa ember ellensége az idő
Popovski egész rendezése arról szól, hogy önreflexió, némi kívülállás elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük magunkat és a minket körbevevő világot. Az előadás jól példázza, hogy minden csalfa nő elbukik és halálosan boldogtalan lesz, hogy a boldogság sosem jön kívülről, nem messzi tájakról érkező idegen személyében keresendő, mert a boldogság mindig ott van a közelünkben. Csak észre kell venni. A színdarab által felvetett legfontosabb kérdés viszont az, hogyan veszi észre az ember a képmutatást. Hogyan lehet védekezni a képmutató emberek ellen?
A Nemzeti Színház előadása egyértelműen rámutat, hogy a képmutatás ellen – amely korunknak is az egyik legnagyobb problémája – türelemmel lehet csak védekezni. A képmutató ember ugyanis siet. Az ilyen ember legnagyobb ellensége az idő, mert a képmutatás idővel lelepleződik, mert aki igazán szeret, az tud várni, aki viszont képmutató, az nem.
Ezt látjuk az előadás során, ezt a sietséget, ezt a rohanást. Ami viszont nagyon hasonlatos ahhoz a felszínes, rohanós élethez, amelyet a modern életmód diktál, amelyet a modern ember él. Vagyis korunk – kis túlzással élve – mindenkit képmutatásra késztet, mert ha a modern életmód ritmusát követjük, egyáltalán nem leszünk képesek elmélyülten magunkba nézni, egyáltalán nem leszünk képesek szeretni.
Ebben az előadásban nemcsak a parádés színészi játékot érdemes kiemelni, hanem a csendeket is, azokat a pillanatokat, amikor lenne esély arra, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Korunk embere kevés előadásból tud olyan sokat tanulni, mint a Nemzeti Színházban látható Don Juanból. Aleksandar Popovski, a rendező ugyanis láthatóan hisz abban, hogy van még remény.
Borítókép: jelenet a színdarabból (Fotó: Teknős Miklós)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!