Óriási csavarral élt Aleksandar Popovski, amikor megváltoztatta Molière Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája című művének befejezését. A Nemzeti Színház előadása ugyanis úgy ér véget, hogy az „örök nőt” alakító Udvaros Dorottya karjaiban találja magát a cinikus és istentelen szívtipró, aki miután hitet tett a képmutatásra épülő programszerű életcélja mellett, Maupassant mindent elsöprő szerelemről szőtt álmával találja szembe magát a színésznő mindenki által jól ismert hangszínével és hangsúlyaival fűszerezve. Az előadás tehát azt hangsúlyozza, hogy Don Juan összekeveri a valódi és tartós szeretet érzését a pillanatokig tartó vággyal, és ezzel a nézők elé tárja korunk legnagyobb problémáját. Önzésre épülő világunkban ugyanis a felnőtt nők és férfiak nagy része nem ad magának időt, hogy feltárva a valódi érzéseit elköteleződhessen egy másik ember mellett akár egy életen át, hanem a pillanatnyi érzéseknek, hangulatoknak, feltörő vágyaknak enged.
Aleksandar Popovski a Don Juan című színdarabbal a képmutatás ellen szól
A Nemzeti Színház előadása azt mondja, hogy a modern ember éppen annyira gyenge jelleművé kezd válni, mint Don Juan. A megoldás sem bonyolult, ahogy Don Juant (Bordás Roland kellően cinikus játékával) is a minden kételkedést elsöprő szeretet tudja csak megváltani a darab végén, úgy a modern embert is.
Erre utal az előadásban, hogy az ég tükörré változik, ahol Don Juan minden cinikus gaztettét viszontláthatja mindenki, mintha Isten tükröt tartana az embernek, mintha ez arról szólna, hogy eljött az idő, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Vagy másként: minden bűn láthatóvá válik, nemcsak a földön, hanem az égen is.
Aleksandar Popovski egyrészt azzal hozza közel a mai nézőkhöz Molière művét, hogy a hétköznapi beszédhez hasonlatos hangsúlyokkal is kommunikálnak a szereplők, másrészt azzal, hogy fülbemászó zenéket használ, a jelenetek között groteszk mozgásokat látunk, néha olyat, mintha egy filmet visszatekernének, néha olyat, mintha lelassítanának egy filmjelenetet, amivel nemcsak remekül szórakoztatják a színészek a közönséget, hanem felhívják a nézők figyelmét arra is, hogy érdemes elgondolkodni az élet dolgain, érdemes elemezni azokat a helyzeteket, amiket megélünk.
A csalfa ember ellensége az idő
Popovski egész rendezése arról szól, hogy önreflexió, némi kívülállás elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük magunkat és a minket körbevevő világot. Az előadás jól példázza, hogy minden csalfa nő elbukik és halálosan boldogtalan lesz, hogy a boldogság sosem jön kívülről, nem messzi tájakról érkező idegen személyében keresendő, mert a boldogság mindig ott van a közelünkben. Csak észre kell venni. A színdarab által felvetett legfontosabb kérdés viszont az, hogyan veszi észre az ember a képmutatást. Hogyan lehet védekezni a képmutató emberek ellen?
A Nemzeti Színház előadása egyértelműen rámutat, hogy a képmutatás ellen – amely korunknak is az egyik legnagyobb problémája – türelemmel lehet csak védekezni. A képmutató ember ugyanis siet. Az ilyen ember legnagyobb ellensége az idő, mert a képmutatás idővel lelepleződik, mert aki igazán szeret, az tud várni, aki viszont képmutató, az nem.
Ezt látjuk az előadás során, ezt a sietséget, ezt a rohanást. Ami viszont nagyon hasonlatos ahhoz a felszínes, rohanós élethez, amelyet a modern életmód diktál, amelyet a modern ember él. Vagyis korunk – kis túlzással élve – mindenkit képmutatásra késztet, mert ha a modern életmód ritmusát követjük, egyáltalán nem leszünk képesek elmélyülten magunkba nézni, egyáltalán nem leszünk képesek szeretni.
Ebben az előadásban nemcsak a parádés színészi játékot érdemes kiemelni, hanem a csendeket is, azokat a pillanatokat, amikor lenne esély arra, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Korunk embere kevés előadásból tud olyan sokat tanulni, mint a Nemzeti Színházban látható Don Juanból. Aleksandar Popovski, a rendező ugyanis láthatóan hisz abban, hogy van még remény.
Borítókép: jelenet a színdarabból (Fotó: Teknős Miklós)
