Nepomuki Szent János szegény szülők gyermeke volt. 1380-ban szentelték pappá. Kilenc évvel később már a prágai érsek általános helynöke volt. Az érsek és a király között állandóan nagy volt a feszültség. Amikor az érsek megírta a király bűnlajstromát a pápának, azt is belevette, hogy a helynökét a király a Moldva vizébe fojtatta, akinek a testét a Szent Vitus-székesegyházban temették el. A sírjánál történt csodákat követően, 1721-ben boldoggá, nyolc évvel később pedig szentté avatták. A kanonizációban az akkori váci püspök is személyesen részt vett.
Kultuszát a jezsuiták alapozták meg még az ezerhatszázas években, talán Thomas Ebendorfer von Haselbach, a bécsi egyetem rektora nyomán, aki negyven évvel a gyilkosság után járt Prágában, és ezt írta: „Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot.” A történészek a négy évtizedes távolság miatt kételkednek abban, hogy a gyónási titok megtartása volt a valódi ok. Ennek azonban nincs túlzott jelentősége. Nepomuki Szent János alakja számunkra egyike Közép-Európa jellegzetességeinek. Története megérintette az embereket. Egyes vidékeken bizalmaskodva Jánoskának nevezték. Ünnepnapján a szobrához körmenetben vonultak. Tiszteletére társulatok alakultak, amelyek többnyire jezsuita vezetéssel az emberek jó hírének tisztelete és megvédelmezése érdekében a pletyka és rágalom ellen léptek fel. Ha az álhírek mai terjedésére gondolunk, szinte indokolt lenne ezeket a társulatokat ismét létrehozni.
Magyarországon 527, Budapesten 15 szobráról, illetve színes üvegablak-ábrázolásáról tud a Köztérkép.
A legrégebbi 1721-ben, a legújabb – Markolt Sebestyén alkotása – 2011-ben készült. A régi szobrok többségét is felújították, karbantartják. Tisztelete tehát ma is él. Isten szolgája, Bálint Sándor hosszan ismerteti a személyéhez fűződő népszokásokat, (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. oszk.hu) és azt is, hogy kik miért szokták közbenjárását kérni. Ezzel kapcsolatban Illyés András (1639–1712) erdélyi püspököt idézi, aki többek között ezt mondja: Azokat is segéti Szent János, kik veszedelmes szemérmetességtől viseltetvén, szégyenlik a szentgyónásban igazán megvallani tulajdon vétkeket. Kerüljük ezt a „veszedelmes szemérmetességet!”
