– Júniusban egy nagyszabású Szent Iván-éji gálával ért véget a színházi olimpia és a MITEM, ami nagy energiát igényelt az egész stáb részéről. A Bánk bán márciusi bemutatója elmaradt, amit végül a 2023–2024-es évad legelejére halasztottak. Hogyan tudott mindezek mellett saját rendezésre összpontosítani?
– Nem maradt energia, hogy elkészüljön. Pont azért kellett abbahagynom a próbafolyamatot márciusban, mert már annyira lefoglalt az olimpia, hogy úgy döntöttem, nem készülünk el a bemutatóval tavaszig. Igaz, eljuttattuk az előadást az ötödik felvonásig, a gyilkosságig, de a végső pontot utólag teszem ki a színészekkel. Nehéz újra ráhangolódni egy másik fajta munkára. Aki dolgozik színházban, tudja, hogy a nyarat követően a színészeket nem egyszerű újra fölpörgetni a megfelelő fordulatszámra.
– Királyok évadaként hirdették meg az idei szezont. Ebbe nagyon is beleillik a Bánk bán. Miért döntött úgy, hogy ismét megrendezi ezt a drámát?
– Úgy gondolom, hogy Az ember tragédiája, a Bánk bán és a Csongor és Tünde a legjobb magyar drámák. Azért a legjobbak, mert belőlünk fakadnak: ebből a nemzetből, ebből a gondolkodásmódból. Leginkább ezek fogják meg azokat az alapkérdéseket, amelyek foglalkoztatnak bennünket, amelyek mentén ez a világ létezik.
A Nemzeti Színháznak, de minden színháznak, sőt minden kultúrembernek kötelessége óvni és ápolni azokat az értékeket, amiket a korábbi nagy alkotók fölhalmoztak, hiszen csak így tudjuk ezeket átadni a következő nemzedéknek.
A Bánk bán olyan mű, amely a közép-európai lét vívódásait, alapkérdéseit veti fel. Ráadásul shakespeare-i szintű, nagyon jó dramaturgiai megoldásai vannak, tele remekül játszható szituációkkal, kiváló alakítások lehetőségét hordozó figurákkal, olyan helyzetekkel, amelyekkel lehet azonosulni. A hősök szándékaival együtt tudunk érezni, együtt tudunk velük gondolkodni. Szerintem nem fog lekerülni a színházak repertoárjáról, amíg itt élünk. Ez lesz a hetedik alkalom, hogy megrendezem a Bánk bánt: négyszer operai előadásként, prózai előadásként pedig eddig kétszer – 2002-ben és 2017-ben – rendeztem, itt, a Nemzetiben. Nem szoktam ismételni magam, de a Tragédia és a Bánk bán az a két mű, amit újra és újra előveszek. Folyamatosan gondolkodom bizonyos darabokon, akkor is, ha éppen nem rendezem ezeket.
– Az idei verzióban fiatal színészeket bízott meg a főbb szerepekkel. Ezzel támogatja az újabb generációt, ugyanakkor ez egyfajta elvárást is jelenthet.
– A Nemzeti Színházban komoly színésszé nőtték ki magukat az új nemzedék képviselői. Egy jó szerep lehetőséget biztosít a színésznek, hogy fejlődjön, építkezzen általa – szeretném, ha ez történne a játszókkal. Általában javarészt idősebb kollégákra osztjuk a Bánk bán szerepeit, mert ezek úgynevezett nagy szerepek. Kell a tudás, és a hitelesség érdekében is sokszor az idősebbekre esik a választás, holott Gertrudis huszonnyolc éves volt, amikor megölték.
Ez egy fiatalos, lendületes előadás lesz egy különleges térben, sok zenével. Ehhez a koncepcióhoz pedig a fiatal színészek jobban illettek.
A művészeti vezetés egyik fontos kihívása az, hogy miként építünk fel egy színészt. Mikor jön a pillanat, amikor egy adott szereppel terhelhetek valakit? Meg kell találni azt az pillanatot, amikor már nem korai az adott szerep, nem roppan össze a súlyától, hanem meg tudja csinálni, és egy új dimenzióba emeli a művészetét. A fiatalok, akiket főszerepekben láthatnak majd, mind a tanítványaim. Ilyen szempontból is egészen csodálatos ez az egész. Megértek arra, hogy ilyen szerepeket játsszanak. Elbírják, és nagyon jól áll nekik.
– Vannak olyan rendezéseken átívelő szimbólumok, amiket szívesen használ újra és újra – akár új jelentéssel kiegészítve. Ilyen például Az ember tragédiájában látható lámpa és földkupac.
– Valamit megtalálok, beleszeretek egy megoldásba, és ezt a kulcsot viszem magammal esetleg több rendezésbe is. Hetedszer állítom színre a Bánk bánt, és természetes, hogy számos általam jónak ítélt megoldást megtartok. Nem is akarok lemondani róluk, hiszen ezeket mi találtuk ki a színészekkel, mindig a mi gondolataink mentén születik meg a megoldás. A tér viszont teljesen új, teljesen más. De a fő különbség az, hogy a hangsúlyok mindig változnak. A 2002-es előadásomban például – nagyon furcsa módon, talán azt is mondhatom, hogy korlátolt módon – egyáltalán nem volt számomra fontos az ötödik felvonásban a király megjövetele, és ezáltal a kegyelem gyakorlása, az engesztelődés lehetősége. Az öt évvel ezelőttiben, itt, a Nemzeti stúdiójában viszont ez volt a leghangsúlyosabb pillanat.
Most a bizonytalanságérzet, a kapaszkodók nélküliség adja a vezérfonalat. Az érzés, hogy minden változik, és nehéz stabil tájékozódási pontokra találni.
Biberachok sokaságát figyelhetjük meg magunk körül, miközben jelen vannak olyan erők, amelyek nyomán a világ megy valahova. Nem biztos, hogy jó irányba, de ezeket az erőket nem tudjuk tetten érni úgy, ahogy szeretnénk, nem tudjuk befolyásolni őket. Ezek az alapgondolatok, amelyekből idén kiindultunk.
– Összecsenghet ez a Tragédia sok Luciferével?
– Ott az volt a gondolat, hogy mindenkiben ott él a luciferi lázadás, a tagadás és ennek az attitűdje, ahogyan az isteni szikra is ott van bennünk. Így teremtettünk: ezt próbáltam kibontani. Igazából abban a koncepcióban Csurka László volt Lucifer, a többiek pedig az attitűd leképeződését jelenítették meg, az ő gondolatainak lecsengését adták. Az ember tragédiáját is hamarosan felújítom, abban viszont a teret fogom megőrizni, de minden más változik.
– A színházi olimpia záróeseményén olyan Tragédia-előadást láthattunk, ahol egy-egy színt más-más országok színész tanoncai dolgoztak fel. Ön fogta össze és állította színpadra ezt a produkciót. Inspirálta ez a folyamat egy későbbi rendezésre?
– Minden rendezés inspiráló. Akkor jó egy anyaggal való foglalkozás, ha az ember egy kicsit saját magát fogalmazza újra. Kicsit a világot próbálja rajta keresztül megérteni, és önmagát is. Itt nem egyszerűen arról szólt ez a vállalás, hogy egy színpadi művet létrehozunk, hanem magáról a folyamatról: az egymásra találásról, a közös nyelv megtalálásáról. A Madách-projekt túlmutatott egy színházi produkció készítésén, sokkal-sokkal többet jelentett.
– A Nemzeti Színház színművészei is látták ezt a kísérletet?
– Sokan voltak, akik megnézték, igen. Nagyjából a társulat fele.
– Az öt évvel ezelőtti Bánk kamaratérben jött létre, most viszont újra a nagyszínpadon láthatjuk. Hogy határozza meg a tér az előadást?
– Nagyon meghatározza, bár ravasz a mi kamaraterünk, a Gobbi Hilda Színpad. Az a távolság, amit betöltöttünk játékkal, bőven egy nagyszínpadi tér volt. Ugyanakkor azért szerettem, mert kamarai megszólalási módokra adott lehetőséget. A nagyszínpad nagyon más, itt más energiák mozognak. Más gesztusokat használunk: minden nagyobb, monumentálisabb, erősebb, de ugyanolyan intimitásra, mint egy kisebb térben, nincs lehetőség.
– II. András személye árnyalttá válik a 2022-ben debütáló Aranybullának köszönhetően. Máshogyan ismerhetjük meg személyét és intézkedéseit, mint a Bánk bánban.
– Úgy gondolom, hogy ez egy irodalmi mű, és az író szabadsága megvan, hogy egy-egy mű kapcsán a történelmet és annak igazságait is egy kicsikét lazábban kezelje a nagy központi igazság miatt, amelyet ő el akar nekünk mondani.
Ahogy Katona József tollát sem a gondos krónikás szándéka vezette, úgy tőlem se kérjék számon a történeti hitelességet. Alaposan utánanéztem, és egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: Gertrudis meghalt a Pilisben.
Nekünk a színházban Katona csodálatos szövegéből, az általa megteremtett drámai helyzetekből kell kiindulnunk, mert a Bánk bán szituációi hallatlan erővel fogalmazzák meg ma is élő nemzeti sorskérdéseinket és személyes dilemmáinkat.
Borítókép: Vidnyánszky Attila szerint a Bánk bán nem fog lekerülni egyhamar a színházak repertoárjáról (Fotó: Éberling András)
