Vidnyánszky Attila: Elbírják, és nagyon jól áll nekik

Vasárnap tartják a Nemzeti Színház 2023/24-es évadának első bemutatóját. Szokatlan, hogy ilyen korán legyen az első premier, az viszont egyáltalán nem, hogy Vidnyánszky Attila hetedszer is újraértelmezi a Bánk bánt. Módszereiről és a színészvezetés kihívásairól beszélgettünk a rendezővel.

2023.08.26. Budapest Vidnyánszky Attila a Magyar Nemzeti Színház igazgatója. Magyar Nemzet/Éberling András Fotó: Éberling András

– Az idei verzióban fiatal színészeket bízott meg a főbb szerepekkel. Ezzel támogatja az újabb generációt, ugyanakkor ez egyfajta elvárást is jelenthet.

– A Nemzeti Színházban komoly színésszé nőtték ki magukat az új nemzedék képviselői. Egy jó szerep lehetőséget biztosít a színésznek, hogy fejlődjön, építkezzen általa – szeretném, ha ez történne a játszókkal. Általában javarészt idősebb kollégákra osztjuk a Bánk bán szerepeit, mert ezek úgynevezett nagy szerepek. Kell a tudás, és a hitelesség érdekében is sokszor az idősebbekre esik a választás, holott Gertrudis huszonnyolc éves volt, amikor megölték. 

Ez egy fiatalos, lendületes előadás lesz egy különleges térben, sok zenével. Ehhez a koncepcióhoz pedig a fiatal színészek jobban illettek.

A művészeti vezetés egyik fontos kihívása az, hogy miként építünk fel egy színészt. Mikor jön a pillanat, amikor egy adott szereppel terhelhetek valakit? Meg kell találni azt az pillanatot, amikor már nem korai az adott szerep, nem roppan össze a súlyától, hanem meg tudja csinálni, és egy új dimenzióba emeli a művészetét. A fiatalok, akiket főszerepekben láthatnak majd, mind a tanítványaim. Ilyen szempontból is egészen csodálatos ez az egész. Megértek arra, hogy ilyen szerepeket játsszanak. Elbírják, és nagyon jól áll nekik.

– Vannak olyan rendezéseken átívelő szimbólumok, amiket szívesen használ újra és újra – akár új jelentéssel kiegészítve. Ilyen például Az ember tragédiájában látható lámpa és földkupac.

– Valamit megtalálok, beleszeretek egy megoldásba, és ezt a kulcsot viszem magammal esetleg több rendezésbe is. Hetedszer állítom színre a Bánk bánt, és természetes, hogy számos általam jónak ítélt megoldást megtartok. Nem is akarok lemondani róluk, hiszen ezeket mi találtuk ki a színészekkel, mindig a mi gondolataink mentén születik meg a megoldás. A tér viszont teljesen új, teljesen más. De a fő különbség az, hogy a hangsúlyok mindig változnak. A 2002-es előadásomban például – nagyon furcsa módon, talán azt is mondhatom, hogy korlátolt módon – egyáltalán nem volt számomra fontos az ötödik felvonásban a király megjövetele, és ezáltal a kegyelem gyakorlása, az engesztelődés lehetősége. Az öt évvel ezelőttiben, itt, a Nemzeti stúdiójában viszont ez volt a leghangsúlyosabb pillanat. 

Most a bizonytalanságérzet, a kapaszkodók nélküliség adja a vezérfonalat. Az érzés, hogy minden változik, és nehéz stabil tájékozódási pontokra találni. 

Biberachok sokaságát figyelhetjük meg magunk körül, miközben jelen vannak olyan erők, amelyek nyomán a világ megy valahova. Nem biztos, hogy jó irányba, de ezeket az erőket nem tudjuk tetten érni úgy, ahogy szeretnénk, nem tudjuk befolyásolni őket. Ezek az alapgondolatok, amelyekből idén kiindultunk.

A Nemzeti Színház igazgatójának mostani rendezésében a bizonytalanságérzet, a kapaszkodók nélküliség adja a vezérfonalat (Fotó: Éberling András)

– Összecsenghet ez a Tragédia sok Luciferével?

– Ott az volt a gondolat, hogy mindenkiben ott él a luciferi lázadás, a tagadás és ennek az attitűdje, ahogyan az isteni szikra is ott van bennünk. Így teremtettünk: ezt próbáltam kibontani. Igazából abban a koncepcióban Csurka László volt Lucifer, a többiek pedig az attitűd leképeződését jelenítették meg, az ő gondolatainak lecsengését adták. Az ember tragédiáját is hamarosan felújítom, abban viszont a teret fogom megőrizni, de minden más változik.

– A színházi olimpia záróeseményén olyan Tragédia-előadást láthattunk, ahol egy-egy színt más-más országok színész tanoncai dolgoztak fel. Ön fogta össze és állította színpadra ezt a produkciót. Inspirálta ez a folyamat egy későbbi rendezésre?

– Minden rendezés inspiráló. Akkor jó egy anyaggal való foglalkozás, ha az ember egy kicsit saját magát fogalmazza újra. Kicsit a világot próbálja rajta keresztül megérteni, és önmagát is. Itt nem egyszerűen arról szólt ez a vállalás, hogy egy színpadi művet létrehozunk, hanem magáról a folyamatról: az egymásra találásról, a közös nyelv megtalálásáról. A Madách-projekt túlmutatott egy színházi produkció készítésén, sokkal-sokkal többet jelentett.

– A Nemzeti Színház színművészei is látták ezt a kísérletet?

– Sokan voltak, akik megnézték, igen. Nagyjából a társulat fele.

– Az öt évvel ezelőtti Bánk kamaratérben jött létre, most viszont újra a nagyszínpadon láthatjuk. Hogy határozza meg a tér az előadást?

– Nagyon meghatározza, bár ravasz a mi kamaraterünk, a Gobbi Hilda Színpad. Az a távolság, amit betöltöttünk játékkal, bőven egy nagyszínpadi tér volt. Ugyanakkor azért szerettem, mert kamarai megszólalási módokra adott lehetőséget. A nagyszínpad nagyon más, itt más energiák mozognak. Más gesztusokat használunk: minden nagyobb, monumentálisabb, erősebb, de ugyanolyan intimitásra, mint egy kisebb térben, nincs lehetőség.

– II. András személye árnyalttá válik a 2022-ben debütáló Aranybullának köszönhetően. Máshogyan ismerhetjük meg személyét és intézkedéseit, mint a Bánk bánban.

– Úgy gondolom, hogy ez egy irodalmi mű, és az író szabadsága megvan, hogy egy-egy mű kapcsán a történelmet és annak igazságait is egy kicsikét lazábban kezelje a nagy központi igazság miatt, amelyet ő el akar nekünk mondani. 

Ahogy Katona József tollát sem a gondos krónikás szándéka vezette, úgy tőlem se kérjék számon a történeti hitelességet. Alaposan utánanéztem, és egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: Gertrudis meghalt a Pilisben.

Nekünk a színházban Katona csodálatos szövegéből, az általa megteremtett drámai helyzetekből kell kiindulnunk, mert a Bánk bán szituációi hallatlan erővel fogalmazzák meg ma is élő nemzeti sorskérdéseinket és személyes dilemmáinkat.

Borítókép: Vidnyánszky Attila szerint a Bánk bán nem fog lekerülni egyhamar a színházak repertoárjáról (Fotó: Éberling András)