Madách talán most éppen Goethével beszélget odafenn, és boldogan állapítja meg, hogy volt kihez szólni a „magyar Fausttal”. Vidnyánszky Attila ugyanis olyan grandiózus munkát végzett, amely feltehetően évekre meghatározza a darabban szereplő fiatalok életét, egyben Madách Imre alkotásának is új olvasókat (talán rajongókat is) toboroz.
A rendező szavai szerint „majd hétórás anyag”-ból, melyet a diákok maguk rendeztek a szövegfeldolgozást követően, az Eiffel Műhelyházban töltött napok során alakult ki a tizenegy nyelven szóló előadás. A néző pedig nemcsak a szállóigévé vált mondatokra készült kíváncsian, hanem arra is, hogy tizenegy kulturális-történelmi látleletet kapjon, melyet több mint hat órán át szemlélve csak utólag fog tudni összefoglalni. Első ugyanis az érzés és a látvány. És valóban: mind az első, mind az utolsó színek minden diákot összekapcsoló, nemzetközi kavalkádja mutatta, hogy a közös munka során bizonyosan barátságok is szövődtek, annyira együtt lélegzett és mozdult mindenki. A hosszú és mozgalmas, képes sorskönyvből azonban egy-egy jellegzetes elemet érdemes kiemelni, mivel mindet egyszerűen lehetetlen lenne.
A szín: egy nagy homok-földkupac, árokkal, mely központi térként működik, felette óriási lámpa, mely a felsőbb világokhoz kötötte szereplőinket. Vidnyánszky Attila ötödik Tragédia-rendezését láthatta itt a közönség, a korábbról már ismerős elemekkel. Hangszerekkel is készültek a társulatok, többek között cselló, zongora, elektromos gitár, csörgődob szólalt meg a darab során, valamint a hang is fontos volt, hiszen az Úr Sinkovits Imre zengő orgánumán beszélt hozzánk.
Sőt, az énekek erejéről se feledkezzünk el: az egyiptomi szín kairói diákjai énekelve adták át Madách sorait, a török diákok is hihetetlen átéléssel énekeltek, valamint az athéni színben felvonuló, uszályos ruhás diáklányok dala is döbbenetes hangulatot teremtett, ahogyan a talán legtöbbször Sebestyén Márta előadásában hallott népdalt megidézték. Az „Istenem, istenem / Vajon mi lelt engem…” ott visszhangzott bennünk belül, és ezúttal kívül is. A görög szín végén, mintegy ráadásként, különös szabadvers-sorokkal emlékeztek a június végén elhunyt menekültekre a színpadon – s nem ez az egyetlen kiszólásos részlet a dráma során.
Sokszor ismétlődő kulcsmondatokat hallottunk kezdetben a második és harmadik színben is, így a teremtés szépségeit csodáló Ádám(ok) és Évá(k) részéről: „Ah, élni élni: mily édes, mi szép!”, de visszatér több alkalommal Ádám döbbent kérdése, a Lucifer által felidézett látomások kezdetén is: „Óh, e zűr között / Hová lesz énem zárt egyénisége?” Ez utóbbi az egyéniség-közösség kérdéseit veti fel, s nekünk már bizonyosan mást jelent, mint a harmadik színben valaha. Ami nem hangzott el minden nyelven, azt a feliratok segítségével követhettük angolul és magyarul.
Mivel minden színházi társulat a saját értelmezését nyújtotta, elmondható, hogy a hagyományőrzőtől az egészen szokatlanig számos Ádám-, Éva- és Lucifer-alak kelt életre előttünk. Talán a legrendhagyóbb a román társulat többszereplős Luciferje volt, aki férfiak és nők, mondhatni egy egész légió alakjában gyötörte Ádámot az Eszkimó szín során, illetve Kepler Borbáláját (Évát) is egy orgiaszerű boszorkányszombaton mutatta meg nekünk, aki a lázas éjszaka s a francia forradalom álomképe után ébredt rá a rideg magány valóságára. Az ember tragédiája legösszetettebb részei ezek talán, ahol a kettős álomban Éva kettős alakban volt látható: a párizsi szín idealizált nőalakja és a Danton-Ádámot elundorító pórnő egy és ugyanaz – a francia színművészhallgatók mindkét nőalakot elénk idézték, s hűen, hagyományos megoldással adták át a Madách által megragadott történelmi pillanat lényegét.
Társadalomkritikában nem szűkölködtünk: az angol diákok előadásában a Londoni szín – a 19. század fogyasztói világa állt előttünk, Madách kora. Itt Ádámot egy lány alakította, sőt Lucifert is, egyik alakjában, valamint egy egyszerre nő s férfi (transzgender) Lucifert is láthattunk, mellé pedig egy gúnyos fricskát a vásári komédia során, egyenesen a brit királyi családnak címezve. A „minden eladó” értéktelen, vásári forgatagában Ádám elkeseredetten kutatta Évában a tisztaságot, ám a Haláltánc-jelenetsorban a sírba lépő szereplők már semmi jót nem ígértek. A már korábban a játéktéren elhelyezett óriási csontvázelemek jelezték, hogy a hanyatlás színei következnek: a római szín végén már rettegést hozott a pestisjárvány a halál legyőzhetetlenségét hirdetve, a középkori haláltáncmotívumot megelőlegezve. A jelképes erővel bíró koponya a színpadon is marad egészen az utolsó színig, hol a szemgödrökben elhelyezett levágott fejekkel (párizsi szín), hol folyamatos forgásban.
Az egyre inkább fizikai valójában is szenvedő Ádám egyre reményvesztettebb lett. Nemcsak a hit, a tudomány veszett el, mert már az egyén sem és a közösség sem volt képes értelmet adni a létnek. Maradt a falanszter szürke egyformasága: menetelő arctalan figurák sora, számok mögé írt emberi sorsok, vegykonyhában gyártott társadalom – ebben az apokaliptikus képben is lenyűgöző volt a fiatalok precíz együttműködése. A grúz és kanadai diákok által bemutatott Űr-jelenetben aztán már csak hangokat hallottunk és tökéletesen kidolgozott táncszínházi elemek sorát láttuk: az egyöntetűen feketébe öltözött alakok közül később kiemelkedik Ádám és Éva kettőse is, de nem szóltak egymáshoz. Az Eszkimó színben visszaérkező Ádám azután a jég kietlenségében vegetáló embermaradványt látta, s borzadva nézte a rá erőszakolt eszkimófeleség alakját. A magyar diákok alakította tizenötödik színben végül, a Paradicsomon kívüli létben kesergő első embert a halálugrástól Éva ígéretes szavai rettentették vissza, s az Úr sokat idézett szavai melegítették fel lelkét: „Mondottam ember, küzdj’ és bízva bízzál!”
A hihetetlen erejű közösségi alkotás végén felharsanó taps már nemcsak a szereplőknek szólt. A részt vevő fiatal művészek átérezték Madách látnoki képességét, az időutazás drámájának üzenete mindenkit megfogott. Így az sem volt meglepő, hogy a diákok spontán lelkesedéssel köszöntötték Vidnyánszky Attilát, aki összefogta a csapatokat és egybekomponálta az élőképek lenyűgöző sorozatát.
Végezetül a kettős évfordulóhoz, és a megtekintés lehetőségéhez visszatérve érdemes tudnunk, hogy a viharos júniusi estén rögzített előadás a magyar dráma napján, egyben a darab első bemutatójának 140. évfordulóján, szeptember 21-én lesz majd látható várhatóan a köztelevízió műsorán.
Az előadáson szereplő hallgatók és intézményeik:
Keretszínek – Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézet, Kaposvár
Menny – Warsaw Film School,
Az egyiptomi szín – Academy of Arts, Higher Institute of Dramatic Arts, Giza
Az athéni szín – Athens Conservatoire Drama School
A római szín – Centro Teatro Attivo, Milánó
Konstantinápoly – Istanbul Aydin University
Prágai színek és Eszkimó szín– Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem, Bukarest
Francia szín (álom) – EICAR, The International Film and Television School, Párizs
Londoni szín – Liverpool Institute for Performing Arts
Az űr – York University, Toronto és Állami Sota Rusztaveli Színház- és Filmművészeti Egyetem, Tbiliszi
Borítókép: A Falanszter rideg világa Madách Az ember tragédiája című drámájából (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
