Madách talán most éppen Goethével beszélget odafenn, és boldogan állapítja meg, hogy volt kihez szólni a „magyar Fausttal”. Vidnyánszky Attila ugyanis olyan grandiózus munkát végzett, amely feltehetően évekre meghatározza a darabban szereplő fiatalok életét, egyben Madách Imre alkotásának is új olvasókat (talán rajongókat is) toboroz.

A rendező szavai szerint „majd hétórás anyag”-ból, melyet a diákok maguk rendeztek a szövegfeldolgozást követően, az Eiffel Műhelyházban töltött napok során alakult ki a tizenegy nyelven szóló előadás. A néző pedig nemcsak a szállóigévé vált mondatokra készült kíváncsian, hanem arra is, hogy tizenegy kulturális-történelmi látleletet kapjon, melyet több mint hat órán át szemlélve csak utólag fog tudni összefoglalni. Első ugyanis az érzés és a látvány. És valóban: mind az első, mind az utolsó színek minden diákot összekapcsoló, nemzetközi kavalkádja mutatta, hogy a közös munka során bizonyosan barátságok is szövődtek, annyira együtt lélegzett és mozdult mindenki. A hosszú és mozgalmas, képes sorskönyvből azonban egy-egy jellegzetes elemet érdemes kiemelni, mivel mindet egyszerűen lehetetlen lenne.
A szín: egy nagy homok-földkupac, árokkal, mely központi térként működik, felette óriási lámpa, mely a felsőbb világokhoz kötötte szereplőinket. Vidnyánszky Attila ötödik Tragédia-rendezését láthatta itt a közönség, a korábbról már ismerős elemekkel. Hangszerekkel is készültek a társulatok, többek között cselló, zongora, elektromos gitár, csörgődob szólalt meg a darab során, valamint a hang is fontos volt, hiszen az Úr Sinkovits Imre zengő orgánumán beszélt hozzánk.

Sőt, az énekek erejéről se feledkezzünk el: az egyiptomi szín kairói diákjai énekelve adták át Madách sorait, a török diákok is hihetetlen átéléssel énekeltek, valamint az athéni színben felvonuló, uszályos ruhás diáklányok dala is döbbenetes hangulatot teremtett, ahogyan a talán legtöbbször Sebestyén Márta előadásában hallott népdalt megidézték. Az „Istenem, istenem / Vajon mi lelt engem…” ott visszhangzott bennünk belül, és ezúttal kívül is. A görög szín végén, mintegy ráadásként, különös szabadvers-sorokkal emlékeztek a június végén elhunyt menekültekre a színpadon – s nem ez az egyetlen kiszólásos részlet a dráma során.