– 1988 és 1992 között táncművészként volt részese a Budapesti Operettszínház mindennapjainak, azóta pedig már mint rendező és koreográfus is ismeri a színház közönsége. Hogyan kezdődött és milyen a közös munka a teátrummal, a társulattal?
– Kiss-B. Atilla igazgatása alatt először a Vidnyánszky Attila által rendezett Csárdáskirálynőnek csináltam a koreográfiáját. Majd utána a János vitéz, Marica grófnő, Hegedűs a háztetőn előadásokat rendeztem és koreografáltam egy személyben. Hosszú idő elteltével egy egészen más szerepkörben léphettem be újra a színházba, és megható volt, hogy a kórusban, a tánckarban és a színészek közül is többen voltak olyanok, akik ugyanazzal a szeretettel fogadtak, mint annak idején, amikor még fiatal táncosként dolgoztam itt. Persze az első rendezéseknél azért el kellett nyernem a bizalmat, mert az még könnyebben átmegy, hogy valaki táncosnőből koreográfus lesz, de hogy rendezőnő, az már egy másik kategória. A Hegedűs a háztetőn nagy sikere után úgy érzem, mára már elfogadták az én nyelvezetemet, s az alkotói világomat is érti a társulat.
És rendkívül hálás vagyok Kiss-B. Atillának, hogy ilyen csodálatos kiállítású, nagy formátumú produkciókat készíthetek az Operettszínházban.
– Milyen nehézségei vannak rendező-koreográfusként egy operettelőadásnak?
– Én nem teszek különbséget a műfajok között. Szerintem sosem a műfajokkal van a probléma, minden műfajban lehet csodát művelni.
És az operett zeneileg hasonlóan magas színvonalú műfaj, mint az opera, éppúgy komoly énektudást igényel.
Ezt annak idején megtapasztaltam, amikor fiatalon ott táncoltam, hogy mennyire igényesen kell részt venni egy ilyen produkcióban. Az operett történetei pedig mindig a szerelemről, a szeretetről szólnak, olyan egyetemes témákról, amiket elegánsan, mélységgel, odafigyeléssel érdemes megcsinálni.
– Jól ismert operettművek esetében a nézői elvárásokat hogyan lehet kezelni?
– Humorral, szeretettel, játékosan. Mindig odafigyelve arra, hogy azért értsék a történetet, tehát nem lehet avantgárd színházban gondolkodni vagy olyan kifejezési módban alkotni, mint amiben például a saját társulatom produkcióit hozom létre.
De mindig lehet olyan kódokat beletenni a rendezésbe, amelyek akár más színházi műfajokra utalnak vagy ott vannak az egyetemes színháztörténetben.
A János vitézben, teszem azt, egy olyan szakrális világot tudtam megjeleníteni a 3. felvonásban, Tündérországban, amely szerintem spirituálisan hatott a közönségre. Fontos, hogy a közönséget nem szabad lenézni, hanem úgy kell minőséget hozni, hogy egyszerre elégítse ki a műfaj múltjából adódó nézői elvárásokat, s közben mélysége is legyen. Szórakoztatva is lehet mély érzelmeket, gondolatokat átadni.
– Több évtized után a jubileumi évadra új operettet (Az Orfeum mágusa) rendelt a Budapesti Operettszínház vezetősége. A darab Somossy Károly életét és munkásságát dolgozza fel. Somossyt az „élet császárának” is nevezték, aki orfeumot építtetett, s lényegében itt kezdődött el a mai Operettszínház története. Mit tudhatunk a rendezői koncepcióról?
– A rendezői koncepció a mágia köré épül. Már maga a cím is elárulja ezt, hiszen az orfeum mágusáról van szó. Sokszor mondják, hogy egy jó címben ott van a megfejtés az egész előadásra vonatkozóan, s én ezt egy nagyon jó címnek tartom. És maga a darab is hihetetlen izgalmas. Sokszínű. Számos olyan motívum, téma van benne, amely ebből az egész szórakoztatóiparból kiemeli ezt az embert, Somossyt, aki igen nagy árat fizetett mindezért, hiszen végül nincstelenül halt meg egy kis szobában, amelynek az ablaka épp az Operettszínházra nézett.
Ott van benne a tanítás, miszerint a pénz, a siker csak illúzió, valójában egyik sem ér semmit.
És ebben a darabban, amit Orbán János Dénes írt, nagyon sok dramaturgiai fordulat, konfliktus és rengeteg humor van. Például ahogy megmutatja a főhős ellenlábasait, akik tönkretették őt, kivásárolták alóla az orfeumot, teszem azt, az egyik színházkritikus. És ezek mind valóban létező emberek voltak Somossy korában. Carola Cecília is, aki a legnagyobb sztár volt, s árva gyerekeknek nagyon nagy összegeket adományozott. Sok izgalmas karakter van a darabban. És ott van a mágia, a varázslat.
Meg fogom mutatni a fekete mágia kellékeit is, hogyan lehet vele elérni a sikert, az illúziókeltést, a szórakoztatást, de a végén megmutatom a fehér mágiát, ami azt jelenti, hogy mindezt el tudja engedni a főhős, s már mások megsegítésére használja fel a tudását, nem a saját érdekeire.
Szerintem ez egy fejlődéstörténet, amelyben azután a sok kaland után Somossy végül a feleségét választja. Ez az asszony nekem egyébként úgy jön le, hogy az a tanító, az a mágusnő, aki mindig ott áll egy férfi mögött. Néha nem olyan látványosan, de mégis ő az, aki összetartja a családot, nélküle a férfi nem tudna létezni vagy nem tudna mágus lenni.
– Miből inspirálódik a koreográfia?
– A zene szintén eredeti mű, amely Pejtsik Péter zeneszerzőnek, az After Crying alapítótagjának a szerzeménye. Nagyon különböző stílusú zenék, amikben szintén sok szenvedély és humor van.
Óriási munka, s valójában minden most íródik, s még változik, tehát a számok hosszai is változnak, úgyhogy nagyon nagy alázattal és türelemmel kell ezt a produkciót megalkotni.
Szerintem mindenkinek fontos, hogy részt vehet egy ilyen történelmi pillanatban, amikor hosszú idő után újra magyar operett születik. Talán még azt is érdemes megemlíteni, hogy ez a történet a Csárdáskirálynő előtörténete. A fiatal Kálmán Imre is meg fog tehát jelenni, mégpedig Boros Misi személyében, aki a virtuózok felfedezettje, s egy csodálatos fiatal zongoraművész.
– Ön szerint, mi a funkciója az operett műfajának a XXI. században?
– Egyrészt az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az életnél és a jelen pillanatnál nincsen fontosabb. Ez a szövegekben is ott van, például „Mulass, mert egyszer élünk”. Minden elmúlik. Legyél jelen az életedben, légy itt!
Az operettben az is nagyon jó, hogy bár vannak benne konfliktusok, a végén minden a helyére kerül. Tehát rend van benne. Az operettnek rend a lelke.
És nagyon komoly tradíciója van, emiatt varázslatosan, szó szerint varázslatos látványvilággal lehet megjeleníteni. Ferenczfy-Kovács Attila a díszlettervező, akivel ez az első közös munkánk, de nagyon régi barátság köt össze minket. S ő egy fantasztikus építész, a Terror Házát is ő építette, és Szabó István filmjeihez tervezte a díszleteket. Továbbá ott vannak Berzsenyi Krisztának a csodálatos jelmezei. Mindkettejüket nagy művésznek tartom, és nagyon jó velük dolgozni.
A Bozsik Yvette Társulat táncosai is táncolnak benne, köztük a két állandó koreográfus-munkatársam, Gombai Szabolcs és Krizsán Dániel.
Ez egy igazi összmunka mindenki részéről, hiszen most születik, a jelen pillanatban teremtjük meg ezt a művet, amelynek november 17-én lesz a bemutatója. A főszerepet hármas szereposztásban a mágust Dolhai Attila, Homonnay Zsolt és Nagy Lóránt alakítja.
– Mit mondana azoknak, akik lesajnálják és egy letűnt kor műfajaként gondolnak az operettre?
– Jöjjenek el, nézzenek meg egy előadást, mert e mostani igazgatás alatt csodálatos művek születtek. Én a pályámat az Operettszínházban kezdtem, s mindig magával ragadott az operettek zenéje.
Ezek gyógyító zenék, magas a rezgésük.
Operai színvonalú hang szükséges elénekelni a dalokat Az Orfeum mágusában is. És mindig csodálatos operettszínészeink voltak, hiszen az operett egy magyar unikum, s büszkék lehetünk rá, hogy ilyen csodálatos színházi műfajunk van.
Borítókép: Bozsik Yvette (Fotó: Horváth Judit)
