– 1988 és 1992 között táncművészként volt részese a Budapesti Operettszínház mindennapjainak, azóta pedig már mint rendező és koreográfus is ismeri a színház közönsége. Hogyan kezdődött és milyen a közös munka a teátrummal, a társulattal?
– Kiss-B. Atilla igazgatása alatt először a Vidnyánszky Attila által rendezett Csárdáskirálynőnek csináltam a koreográfiáját. Majd utána a János vitéz, Marica grófnő, Hegedűs a háztetőn előadásokat rendeztem és koreografáltam egy személyben. Hosszú idő elteltével egy egészen más szerepkörben léphettem be újra a színházba, és megható volt, hogy a kórusban, a tánckarban és a színészek közül is többen voltak olyanok, akik ugyanazzal a szeretettel fogadtak, mint annak idején, amikor még fiatal táncosként dolgoztam itt. Persze az első rendezéseknél azért el kellett nyernem a bizalmat, mert az még könnyebben átmegy, hogy valaki táncosnőből koreográfus lesz, de hogy rendezőnő, az már egy másik kategória. A Hegedűs a háztetőn nagy sikere után úgy érzem, mára már elfogadták az én nyelvezetemet, s az alkotói világomat is érti a társulat.
És rendkívül hálás vagyok Kiss-B. Atillának, hogy ilyen csodálatos kiállítású, nagy formátumú produkciókat készíthetek az Operettszínházban.

– Milyen nehézségei vannak rendező-koreográfusként egy operettelőadásnak?
– Én nem teszek különbséget a műfajok között. Szerintem sosem a műfajokkal van a probléma, minden műfajban lehet csodát művelni.
És az operett zeneileg hasonlóan magas színvonalú műfaj, mint az opera, éppúgy komoly énektudást igényel.
Ezt annak idején megtapasztaltam, amikor fiatalon ott táncoltam, hogy mennyire igényesen kell részt venni egy ilyen produkcióban. Az operett történetei pedig mindig a szerelemről, a szeretetről szólnak, olyan egyetemes témákról, amiket elegánsan, mélységgel, odafigyeléssel érdemes megcsinálni.
– Jól ismert operettművek esetében a nézői elvárásokat hogyan lehet kezelni?
– Humorral, szeretettel, játékosan. Mindig odafigyelve arra, hogy azért értsék a történetet, tehát nem lehet avantgárd színházban gondolkodni vagy olyan kifejezési módban alkotni, mint amiben például a saját társulatom produkcióit hozom létre.
De mindig lehet olyan kódokat beletenni a rendezésbe, amelyek akár más színházi műfajokra utalnak vagy ott vannak az egyetemes színháztörténetben.
A János vitézben, teszem azt, egy olyan szakrális világot tudtam megjeleníteni a 3. felvonásban, Tündérországban, amely szerintem spirituálisan hatott a közönségre. Fontos, hogy a közönséget nem szabad lenézni, hanem úgy kell minőséget hozni, hogy egyszerre elégítse ki a műfaj múltjából adódó nézői elvárásokat, s közben mélysége is legyen. Szórakoztatva is lehet mély érzelmeket, gondolatokat átadni.