– Milyen nehézségei vannak az anyagországon kívüli színházi fesztivál létrehozásának?
– A kisebbségi alkotásnak három nagy csapdája van.
Az egyik az, ha a kisebbségi alkotó bezárkózik a saját szűkebb értelemben vett szociokulturális közegébe.
Vannak ilyen – akár tudatos – koncepciók is, amelyek körülbelül úgy hangzanak: mi magunkról beszélünk magunknak. Számos alkotó elutasító volt a fesztivállal kapcsolatban, mondván, nem szeretnek külföldi szakmai találkozókra sem járni, mert nem tartják feladatuknak, hogy a többségi kultúra képviselői felé megnyilvánuljanak.
A másik csapdája a kisebbségi létnek pedig nem más, mint az asszimiláció.
Vagyis, amikor próbál egy kisebbségi kulturális tényező, intézmény, műhely, alkotó igazodni a többségi mainstreamhez, amelynek köszönhetően annak egyre több jellemvonását, illetve kódrendszerét veszi át. Következménye, hogy elveszíti a saját bázisjelenségét és a saját színházi nyelvét.
A harmadik buktató kétségkívül a divathullámok kiszolgálása.
Ugyanis a színházban, mint oly sok területen, vannak divatos irányzatok. Ez a divat akkor válik meghatározóvá, ha a többségi alkotói közösség gyakorolja, a kisebbségi színházi alkotók pedig elkezdnek hasonulni hozzá, mondván, akkor majd a kritikus, vagy éppen a fesztiválválogató hamarabb felfigyel a munkájukra. A divat azonban tiszavirág-életű, lehet, hogy csupán egy-két szezont él majd meg, s akkor – kérdem én – mi lehet a megoldás? Nos, az egyik kétségkívül az, hogy visszatalálnak a saját kulturális értékeikhez, hagyományaikhoz. S majd ezt a saját nyelvet kell érthetővé, elfogadhatóvá és befogadhatóvá tenni a szélesebb környezet számára is.
Lényegében ez a gondolat hívta életre a Synergy World Theatre Festivalt is:
a felismerése annak, hogy a nemzeti kultúra az egyetlen járható út. Tudniillik Jugoszlávia egy multikulturális közeg volt, ám miután felbomlott, a nemzedékemnek meg kellett tapasztalnia, hogy a multikulturális koncepció egyszerűen nem működik.
Rájöttünk, hogy alkotóként vissza kell nyúlni a gyökerekhez, a bázishoz, azaz a nemzeti kulturális értékekhez.
Hiszen láttuk azt is, hogy az európai mainstream-színházak mennyit hagytak el a báziskultúrájukból, többségük pedig még azt is elfejtette, hogy a színház alapvetően egy szakrális hely. Summa summarum: lemondott a katarzisról. De az európai színjátszás jelentős része a posztdramatikus színházzal lemondott a közönségből kovácsolt közösségről is. Ezt a kisebbségi színházak nem engedhették és máig sem engedhetik meg maguknak. Szükség van a nézőkre és a közösségre is – ezt nem hagyhatják figyelmen kívül.
– A kisebbségi színházakat a saját báziskultúrájuk táplálja, miközben minden műhelynek megvan az egyedi hangja. Ezt a sokszínűséget igyekszik bemutatni a Synergy fesztivál. Mit jelent az a rendezvény történetében, hogy idén a X. MITEM programsorozat részeként a budapesti Nemzeti Színház adott otthon a kisebbségi szemlének?
– Az, hogy a Synergy a X. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó égisze alatt valósulhatott meg, egyértelmű léptékváltás. A MITEM ugyanis az a világszínházi találkozó, amelyen a nemzeti és nemzeti jelentőséggel bíró alkotócsoportok, intézmények vesznek részt. Ezek a műhelyek ugyanis a kanonizált színházművészet terei. Most pedig a Synergy ezzel párhuzamosan mutathatta be azokat az előadásokat, amelyek bár nem követik szorosan az anyaországi nemzeti kánont, mégiscsak valamilyen plusz hozzáadott értékkel bírnak.
Úgy vélem, hogy ez a fajta nemzeti értékrendszer a periférián sokkal intenzívebben is artikulálódhat, mint a centrumban.
Hiszen a kisebbségi színháznak a nagy forráshoz képest sokkal tisztábban kell fogalmazni. A periférián elhelyezkedő alkotóműhely ugyanis nem engedheti meg magának azt, hogy ne fogalmazza meg a néző számára világosan, mit tart jónak és rossznak.
Tehát a kisebbség, amely egyben szellemi vagy eszmei határvidéken mozog, tisztábban képviseli azt az értékrendszert, amely egyébként a közösség egészét összefogja. A Synergy feladata pedig az, hogy az elfogadásra és a befogadásra neveljen.
– Kiváló alkalom volt a találkozásra és a centrumtól távollévő színházi alkotók bemutatkozására a X. Színházi Olimpia is. Milyen élményekkel gazdagodott a világszínházi találkozón?
– Körülbelül hatvan napon keresztül tulajdonképpen az egész ország egy óriási színpaddá vált. Egy országnyi alkotói tér keletkezett, ahol a színházművészet különböző ágazatai, a színházművészet kiemelkedő alakjai mind felvonultak. Úgy gondolom, hogy az olimpia megrendezésével a Nemzeti Színház bebizonyította, hogy a világ teátrumainak élvonalában létező intézményről van szó.
Az olimpián túl nincsen nagyobb dolog.
A Nemzeti Színház pedig nagyon profi módon, nagyvonalúan, a lehető legkörültekintőbben szervezte meg. Csak dicsérni tudom.
Ez a munka pedig szorosan kapcsolódott a MITEM-hez. Tizenegy évvel ezelőttig Magyarországnak nem volt állandó, visszatérő nemzetközi színházi fesztiválja. Pedig itthon működik a legtöbb államilag finanszírozott színház a lakosság arányát tekintve. Valahogy nem volt meg a színházi arisztokráciában az a nyitottság, hogy létrehozzanak egy ekkora ívű programsorozatot. De végül a MITEM teret nyitott a nemzetközi fesztiválnak is, ezzel pedig a Nemzeti Színház és Magyarország fölkerült a színházművészet világranglistájának felső negyedébe.
Ezért mind a közönség, mind pedig a szakma számára hiánypótló volt a MITEM és a színházi olimpia is.
Borítókép: Venczel Valentin, a Synergy fesztivál alapítója (Fotó: Kurucz Árpád)
