Az X-Men 97 igazán különleges jelenség. Aki nem követi a műfajt, gyaníthatóan az is találkozott már a mutánscsapattal, gondoljunk csak a 2000-es években napvilágot látott trilógiára, ám élőszereplős változat helyett, jelen esetben a rajzfilmes múltidézésre fókuszálnak.
Az 1992 és 1997 között futó sorozatot veszik alapul, de nem remake-et látunk, hanem egyenesági folytatást.
Azon ritka jelenségek egyike áll fenn, hogy a széria ott kezdődik, ahol a majd’ 30 esztendővel ezelőtt véget ért elődje befejeződött. Bátor döntés ez Beau DeMayo showrunner részéről, ugyanis nem biztos, hogy az azóta felnőtt generáció már vevő erre a stílusra, a próbálkozást azonban az első néhány epizód alapján elsöprő siker övezte.
Kezdjük a látványnál. Igyekeztek mindent megtartani, a 2D-s animáción csak annyit modernizáltak, hogy az akció dinamikusabban fessen, illetve a mozgás kevésbé legyen darabos. A szereplők külleme nagyjából megmaradt, talán kevésbé emelik ki a formákat, mint anno, de efelett szemet lehet hunyni. Az ikonikus főcím mit sem vesztett erejéből, rögtön adrenali injekcióként hat a nézőre és berántja az X-ek világába. A történet egyszerre funkcionál folytatásként, ugyanakkor annak sem kell megijednie, aki nem látta a régi sorozatot.
A pilot epizódban kapott gyorstalpalóban mindenki felveheti a fonalat, a karakterek bájos didaktikusságal mondják el képességeiket, majd körvonalazódik a konfliktus.
Ez mindig kulcsfontosságú volt az X-Menben, ugyanis nem feltétlenül a bevett világmegmentő formulát követik a cselekményben. Tudniillik a mutánsok megosztó figurák, sokan üldözik vagy egyenesen kiirtanák őket. Ezen hivatott változtatni Charles Xavier professzor, aki békés eszközökkel kívánná komfortosabbá tenni a genetikailag különböző emberek együttélését. Az ő elvesztésével nagy feladat hárul a csapatot vezető Scott Summersre, vagyis Küklopszra, főleg, hogy feltűnik mentora egykori legjobb barátja, majd ellensége, Magnetó.
Az ideológiai nézetek közti különbségek remekül előjönnek, és óriási bravúr, hogy a mai korszellemnek megfelelő, szájbarágós toleranciaerőltetés nélkül sikerül elérni mindezt. A motivációk érthetők, sokak nézőpontja változott, de mindez a sztori szerves részét képezi. A filmek nagy hátránya volt, hogy akarva-akaratlanul előtérebe került egy-egy karakter. A Bryan Singer-féle mozikban Hugh Jackman Farkasa/Rozsomákja vitte a hátán a franchise-t, nem véletlenül tűnik fel idén a Deadpool harmadik részében.
Ezzel szemben az X-Men 97 sokkal jobban egyensúlyoz a szereplők közt. Sorozat lévén több ideje is van rá, de tudatosan építkezik, és arra koncentrál, amiben ennek a címnek az esszenciája rejlik: a csapatra.
A tízrészes évad eddig megjelent három felvonása mind más miatt hatásos, és tisztán látszik a koncepció. Egységesen haladnak előre, remek a kontraszt az akciók és a beszélgetős részek közt, illetve a csavarokkal sem spórolnak. Ha nem fogy el a lendület, minden rajongó garantáltan elégedett lesz a végeredménnyel.
Az X-Men 97 nem is érkezhetett volna jobbkor. A Marvel láthatóan gödörben van, s tanácstalannak tűnik azzal kapcsolatban, hogy miként csábítsa vissza a kiábrándult nézőket. Annyi tisztán leszűrhető, hogy mozis berkekben erőteljesen építeni akarnak az X-Menre, erre utal a Deadpool és Rozsomák, és ezt az utat taposhatja ki DeMayo sorozata.
Hogy mennyire fog bejönni a lépés, azt egyelőre homály fedi, de ez semmit nem von le a széria érdemeiből,
mert láthatóan görcsösség nélkül, képregényes alapokat felhasználva, kreatívan használják az alapanyagot, tökéletesen lavírozva a nosztalgia és az innováció között. Valahol ironikus, hogy ennyire vissza kellett nyúlni az alapokig, de amíg ilyen igényességgel teszik, addig van remény a műfaj számára.
