A karácsonyi időszak nem csak bárgyú és kevésbé bárgyú családi filmek időszaka a kertévéken (lásd korábbi írásunkat az egymás torkának eső családokról), az ünnepi tematikát olyan műfajok is meglovagolják, mint a horror. Az 1984-ben bemutatott Szörnyecskék a tematikus listák kötelező szereplője (olyan filmek mellett, mint Fekete karácsony vagy a Krampusz, vagy az idén trilógiává bővült Bohócrém széria), Joe Dante klasszikusa azonban meglepően sokrétű alkotás, egyszerre működik klasszikus karácsonyi történetként, szórakoztató horrorfilmként, és éleslátó társadalomkritikaként, ami ma talán még kézzelfoghatóbb, mint bemutatásának idejében.
A Szörnyecskék megjósolta, mi lesz?
Spielberg és Joe Dante horrorvígjátékában vihogó minidémonok válogatott csínytevésekkel zavarják meg egy álmos amerikai kisváros karácsonyestéjét. Bár a kis Gizmónál ma sem nagyon létezik cukibb plüssfigura, és a film is tele van Spielberget idéző pillanatokkal, a Szörnyecskék sajátos fekete humora a nagyobb gyerekek bűnös szórakozása.
A mozi egyik kevesebbet taglalt aspektusa viszont, hogy milyen az az amerikai társadalom, amit ábrázol. A Szörnyecskékről aligha jutna eszébe bárkinek is a bevándorlás, ami a mai világpolitikának, a neoliberális gazdasági berendezkedésnek is az egyik legégetőbb témája, holott a film nyilvánvalóan reflektál rá, már rögtön a nyitójelenetben.
A történet főhősének édesapja az első percekben a kínai negyedben próbálja értékesíteni teljesen értelmetlen találmányát (nem sok sikerrel), amikor a tekintete megakad egy furcsa kis teremtményen, Gizmón. Bár a kínai öregember nem akarja eladni neki, a már amerikában született unokája jó pénzért eladja az aranyos kis szörnyeteget, ami később sok bonyodalomhoz vezet.
A jelenet lényegében arról szól, hogy az amerikai feltaláló, aki szeretne megélni a munkájából, nem tud érvényesülni, az útja pedig egy kínai üzletbe vezet, aminek nálunk is nyilvánvaló pejoratív jelentése van. Rossz minőségű vackok helyett azonban egy egyedi portékát talál. Később megismerkedünk a város lakóival is, akik a családapához hasonló anyagi gondokkal küzdenek, nem tudnak megélni a munkájukból, az egyik részeges bácsi ki is fejti, hogy bezárt a gyár, ahol dolgozott, mert a gyártást kiszervezték a sokkal olcsóbb Távol-Keletre, a külföldi termékek elárasztották az országot, és ezek ráadásul silány minőségűek, beépített hibákkal, tervezett elévüléssel. A magas minőség nem jó üzlet.
A globalizmuskritika mellett ez egyúttal velős kapitalizmuskritika is, mert amíg Gizmó végig cuki és aranyos marad, a belőle „kipottyanó“ szörnyecskék undorító, nyálkás behemótok, akik különösebb cél nélkül tesznek tönkre mindent, ráadásul önmagukat gerjesztik, ami találó párhuzama annak, hogy a tömegtermelés silányítja a minőséget.
A szörnyecskék a külföldi termékek metaforája
Amennyiben elárasztják a piacot, már nem tudnak rendeltetésszerűen funkcionálni, és ezt nyugodtan átruházhatjuk a munkaerőpiacra is (bár ezen a ponton már túl sokat látnánk a Szörnyecskékbe, a filmben nincsenek etnikai konfliktusok). A bevándorlás természetes folyamat, a tömeges bevándorlás, a határok nélküliség viszont probléma.
Közben az amerikai identitás legelemibb elemének, az iparnak a válságáról van itt szó, ami már a 80-as években is komoly válságtüneteket mutatott, ma pedig ezek még jobban érzékelhetők.
Ennek a struktúrának vannak nyertesei, de a kisember semmiképpen sem tartozik közéjük. Megoldás azóta sem született, a válság csak tovább mélyült, s leegyszerűsítve voltaképpen Donald Trump újabb választási győzelme is annak köszönhető, hogy ezek a folyamatok évtizedek óta zajlanak.
A sorozatgyártott Coca-Cola Mikulás
Az, hogy karácsonykor játszódik a film, nemcsak az emberi drámák miatt fontos, hanem mert ez is a film által sugallt társadalomkritikát hizlalja. Itt a karácsony, de az amerikai embereknek nincs pénze vásárolni, mert nincs munkájuk. A női főszereplő apukája abba halt bele korábban, hogy Mikulásnak öltözve beszorult a kéménybe, mert annyira tele volt a batyuja, hogy fennakadt.
Ez már nem a szakrális Mikulás, a hagyományok őrzője, hanem a Coca-Cola által legyártott másolat, aki ott integet a plázákban és fogyasztásra ösztönöz. Ugyanaz történik a karácsonnyal, mint az eredeti termékekkel, a szellemiség kihal az iparosítással.
A dolog tragédiája, amit Magyarországról is tisztán érzékelhetünk (hiszen ma már az egész Nyugat egy kicsit Amerika, ahogy azt a Rammstein vonatkozó dalában is megéneklik), hogy, ha semmi sem marad eredeti, akkor csak tömegtermékekkel tudunk reflektálni a saját identitásunkra. Az olyan kézzel fogható termékek, mint a pálinka, a csabai kolbász, a Pick téliszalámi, vagy az Unicum szintén tömeggyártott portékák, amiket sokszor gyakrabban keresnek a turisták, mint a Magyarországon élő magyarok.
A megoldás ugyanakkor adott, ahogy G. K. Chsterton is fogalmazott: ha zsákutcába jutunk, forduljunk vissza, és ápoljuk a gyökereinket, az eredetiséget és a kiválóságot. Ha például nekünk is van otthon egy aranyos Gizmónk, ne etessük éjfél után, ne öntsük le vízzel, és tartsuk távol az erős fénytől, ha nem akarjuk, hogy szörnyethaljon, vagy otromba szörnyek bújjanak ki a bundájából.
