„A feministák belátták, hogy a férfiaknak mindvégig igazuk volt“

„A modern embert egyfajta bűntudat hajszolja a jövő felé, melyet erősen átjár a múltba nézéstől való rémület […] De a jövő nem létezik, amíg a jövő létre nem jön” – állította G. K. Chesterton konzervatív gondolkodó több mint egy évszázaddal ezelőtt, s megállapítása ma még nagyobb súllyal nehezedik a vállunkra, mint a maga idejében.

Forrás: Youtube

„Olyan értelemben lázadó, mint az őskeresztények voltak a pogány világrenddel szemben, a katakombák tiltakozása a patríciusok tivornyái és értelmi kicsapongásai ellen. Csakhogy ez a konzervatív bölcselő egy nadrágtalan barikádharcos tüzével és dühével védelmezi meg a (Katolikus Egyház) sokszorosan bebizonyított és leszűrt igazságait” – az idézet Kosztolányi Dezsőtől származik, és a 20-as években itthon is nagy népszerűségnek örvendő angol író, politikai gondolkodó Gilbert Keith Chestertont. G. K. Chestertont újabban egyre többen fedezik maguknak, köztük szerény jómagam is, aki nagy lendülettel vetette bele magát a szerző Századvég által újra kiadott izgalmas társadalmi értekezéseibe (A józan ész nevében, Mi a baj a világgal?).

G. K. Chesterton angol író, filozófus, a „paradoxon herecege” Fotó: Chesterton.org

Legutóbb kellemes meglepetésemre épp a Magyar Nemzet hasábjain találkoztam a nevével Szőcs László publicisztikájában (A kígyó útjáról a Notre-Dame-ba, 2024. december 2., hétfő), ahol a szerző megjegyzi, hogy G. K. Chesterton Marxot a feje tetejére állítva állapította meg már bő száz évvel korábban, hogy a tömegek ópiuma nem a vallás, hanem épp a vallástalanság. Ebben a röpke megállapításban is kiütközik Chesterton elmés technikája, ahogy a modernizmus dogmáit megfordítja, így rávilágítva a könnyű konform állítások eredendő tévedéseire. Chesterton szavaival élve: 

„A modernek egyik igencsak kedvelt és hangoztatott metaforája: »az órát nem lehet visszatekerni«. Csakhogy egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy vissza lehet tekerni” – vagy ahogy máshol fogalmaz, sokszor a visszalépés az egyetlen előremutató lépés.

Chestertont olvasni legalább három szempontból is felüdülés: egyrészt ott lüktet bennünk az előző századforduló korának kaotikus izgalma, ahol a kommunizmus még csak fenyegető rémként függött a fejünk felett, Angliában már lezajlott az ipari forradalom első, sötét korszaka, de már megkezdődött a kapitalizmus újracsomagolása, ami Chesterton szerint épp olyan ember- szabadság- és magántulajdon-ellenes, mint a vörös veszedelem. „A tulajdon nem más, mint a demokrácia művészete. Azt jelenti, hogy minden embernek rendelkeznie kell valamivel, amit saját képmására alakíthat, miként ő maga a mennyek képmására formáltatott¨ – Európa még nem semmisült meg, de érezni lehetett, mekkora a baj, mennyi feszültség feszíti a kontinenst, ahogy nyugaton az individualizmus lelkülete fokozatosan vetette ki magából a transzcendenst.

Másfelől Chestertont olvasva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy megállapításai még érvényesebbek a ma emberére vonatkozóan, mint saját idejében. Az általa leírt és élesen kritizált társadalmi változások (a család intézményének gyengülése, az arisztokrácia és az állam szerepe, a szekularizmus, az emancipáció, az ezotéria és az iszlám nyugati térnyerése, stb.) keltette hullámok ma nagyobb erővel csapnak össze a fejünk fölött, mint valaha. Magyarországról (és a volt szocialista tömb országaiból) nézve ez talán még nem ölt olyan szélsőségeket, mint a fejlett nyugati államokban, de a tünetei egyre sokasodnak, s közben mintha helyet cserélt volna a közügy és a magánügy. Pironkodva beszélünk csak a politikai nézeteinkről, vallásunkról, ellenben egyre gyakrabban tematizálja a közéletet a nemiség, a nevelés, vagy a szexualitás kérdése. Rövidebb gyűjtőnevével egyszerűen a woke-ideológia, ami szolidaritás álcája alatt bontja atomjaira a társadalmat. Nem nosztalgikus múltba révedésről van szó, hanem harcias lázadásról:

Az emberiség nem jutott túl a középkoron. Inkább reakciósan megfutamodott , kihátrált belőle. Nem igaz, hogy a kereszténységet kipróbálták, és hiányosnak bizonyult. Túl nehéznek találták, ezért ki sem próbálták.

 […] Ez a világ sokkal inkább hasonlít egy félbehagyott kertvárosra, mint egy elhagyatott temetőre” – írja Chesterton jelen írásomnak is kiindulópontjaként szolgáló, Mi a baj a világgal? című könyvében. A címbéli felvetésre máskülönben nagyon tömör válasszal is szolgál: az a baj vele, hogy nem azzal a kérdéssel törődik, hogy mi a jó?

Harmadrészt a fajsúlyos témák ellenére Chestertont olvasni szórakoztató időtöltés, száraz érvelések helyett szarkasztikus példák tömkelegével, a paradoxon logikájával űz gúnyt a (mai napig) divatos jelmondatokból, fennkölt elmélkedés helyett a hétköznapiság tapasztalataiból vezeti le gondolatait.

 „Számtalan modern hölgy lázadt fel az otthon ellen már csak elméletben, csak azért, mert sosem találkozott vele a gyakorlatban” – írja Chesterton a Mi a baj a világgal? című művében, ahol a női választójog kérdésére felhúzva értekezik a nők és férfiak, a gyereknevelés és az otthonosság fogalmairól.

Chesterton idejében nem tűnt ördögtől való gondolatnak a női szavazati jogok elutasítása, mivel álláspontját épp a hölgyek képviselték, a szüfrazsettmozgalom csupán egy hangos kisebbség volt, miként a modernizmus legtöbb mozgalma is az. A vita azóta eldőlt, de a következményei messze túlmutatnak a választójog kérdésén, s Chestertont sem valamiféle ellenszenves sovinizmus hajtotta, mint inkább a gyengébbik nem szeretete és tisztelete. Mintha a nemek harcában a feministák belátták volna, hogy a férfiaknak mindvégig igazuk volt, s az otthon szabadságával szemben a nyilvános helyek (a kocsmától a Parlamentig) rejtik az igazi izgalmakat, de ezt legfeljebb a jólétbe belefáradt arisztokraták, az elit gondolhatja így. 

„A jólét és a fényűzés sajátos lélektana az, ami kiforgatja az életet. A »haladó« jelzővel illetett modern mozgalmak néhány következtetése arra a meggyőződésre juttatott, hogy azok néhány kifejezetten gazdagokra jellemző tapasztalatból táplálkoznak. […] Hosszú vakációt feltételez, mely során egy nőre ráun az ember, meg egy autót is, amelyben más nőket hajkurászhat, továbbá pénzt, amelyből mindezt fenntarthatja. Egy buszsofőrnek arra is alig jut ideje, hogy a saját feleségét szeresse, nemhogy másokét” – írja Chesterton.

Könnyen belátható, hogy mindez miként vezet az otthon, a család és a házasság szentségeinek megkérdőjelezéséhez. „Ha már az amerikaiak elválhatnak azért, mert úgymond nem illenek össze, miért nem válnak mind. […] A házasság értelme éppen az, hogy megharcolja és túlélje azt a biztos pillanatot, amikor az összeillőség hiánya kétségbevonhatatlanul felszínre kerül. Ugyanis férfi és nő eredendően nem összeilleszthető” – érvel Chesterton, miután arra a következtetésre jutott, hogy a tradíció a természetből következik, nem valamiféle önkényes társadalmi mérnökösködésből. Sokkal többre tartja a nők egyetemességét, mint a férfiak szakosodását, az otthon eszményét, mint munkahelyeket és a hivatalt, ily módon nem jogokat, hanem kiváltságokat követel inkább.

Erről viszont ma már egyre kevésbé beszélhetünk, a nők munkavállalásának általánossá válásával nem csökkentek, hanem inkább növekedtek terheik: a háztartás és a gyermeknevelés továbbra is nagyrészt az ő feladatuk maradt, miközben a munkahelyi kötelezettségek is rájuk nehezedtek. Az otthon, amely korábban a mindennapi élet központja volt, háttérbe szorult a munkahelyi elvárások és a termelés világában. Chesterton helyesen látta, hogy a nők munkaerőpiaci szerepének növekedése nem hozza automatikusan magával társadalmi megbecsülésük növekedését; ehelyett gyakran kiszolgáltatottabbá váltak, s ezzel párhuzamosan a férfiak elbizonytalanodásához vezetett. A történelem, a múlt, a tradíció azonban nyitott könyvként áll előttünk, s bármikor visszalapozhatunk arra a pontra, ahol a harmónia megbomlott.