A 2027. január 4-ig látható tárlat egyik legerősebb élménye, hogy nemcsak az ünnepi állapotot mutatja meg, hanem az átváltozás folyamatát is.
Verswijver fotói lépésről lépésre követik végig, hogyan készül el egy-egy testfestés, hogyan helyezik fel egymásra a díszeket, és miként válik a hétköznapi test rituális testté.
Kiderül, hogy a fekete szín a társadalmi lét és a normalitás színe, míg a vörös az erőt és a vitalitást jelképezi. A kiállítás a hétköznapok és a rituális alkalmak világát egyaránt megmutatja: az ünnepi készülődést, a test átalakítását, az étkezéseket vagy éppen az erdei teknősök feldolgozását. Az utolsó egység pedig már azt érzékelteti, hogyan változtatta meg az amazóniai közösségek életét a nyugati áruk megjelenése.
Ahogy végighaladunk a szekciókon, egyre inkább az az érzésünk támad, hogy ezekben a fotográfiákban valami ritka bizalom rejlik. Talán azért, mert Gustaaf Verswijver 1974 óta több mint hetven hónapot töltött terepen.
Kutatásaira rendszeresen elkísérte felesége, Martine de Roeck is, akinek felvételei szintén láthatók a kiállításon. A két nézőpont különösen izgalmassá teszi az anyagot.
Egyes képek dokumentarista pontosságúak, mások szinte líraiak.
Színes tollak, fekete festékcsíkok, gyermeki mozdulatok és ünnepi gesztusok ismétlődnek a fotókon, miközben lassan egy (egykor híresen harcias) indián közösség rajzolódik ki előttünk. A felvételek mellett nyakláncokat, maszkokat, lábcsörgőket, tolldíszeket és testdeformáláshoz használt eszközöket is láthatunk, amelyek egy ma is létező kultúra lenyomatai.
A szépség rítusai azért marad velünk sokáig, mert a fotók mögött végig ott érezni az időt, a türelmet és a bizalmat. A tárlat nem egyszerűen egy távoli közösség életét mutatja meg, hanem azt is, milyen ritka és törékeny pillanat, amikor emberek valóban közel engedik egymáshoz a saját világukat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!