Ez egyszerre köszönhető annak, hogy az özvegykaraktereket már évtizedek óta magabiztosan megszemélyesítő Sally Field és a minden filmjében brillírozó Lewis Pullman remek párost alkotnak, élettel töltik meg az ismerős szituációkat is, de még inkább köszönhető a film és a regény egyetlen igazán eredeti ötletének, miszerint Marcellus egyszerre narrátora és alakítója is a cselekménynek. Mintha Alfred Molina CGI-polipjában csak az isteni gondviselés öltött volna testet, ennek megfelelően – a regény rajongóinak kisebb bánatára, amiben a polip több elmés észrevételt tesz az emberek furcsa működésére – csak nagyon kevés képernyőidőt kap.
Nem oldja meg az emberek gondjait, akik szinte észrevétlen természetességgel táncolnak ki minden helyzetből, ami örömet hozhatna nekik, de csendes szemlélődőként épp ahhoz segíti hozzá őket, amire a legnagyobb szükségünk lenne: hogy a sok kommunikációs nehézség, érzelmi zavarodottság és meg nem élt gyász ellenére észrevegyék egymást.
– Nyolc karom tele van tapintásra, szaglásra és ízlelésre képes korongokkal. Bármelyik érintésemmel több jelet fogok, mint amit egy ember felfoghatna. Valószínűleg egyetlen csápomban több az intelligencia, mint egy ember egész koponyájában – állapítja meg Marcellus a komolytalanságot nem ismerő száraz humorával, miközben úgy világít rá a létezés és a természet csodáira, mintha csak egy természetfilmet néznénk. A boldogságnak nyolc karja van nem akarja – nem is tudná – újradefiniálni a gyászról szóló történeteket, de nem is kell neki. Néha elég az is, hogy egyszerre képes megríkatni és mosolyra fakasztani.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!