Egy csellóverseny, amelyet Mozart sosem írt meg

Mozarttal indul szeptember 28-án az Anima Musicae Kamarazenekar Grandioso sorozatának új évada a Zeneakadémián. A nyitóesten két jól ismert Mozart-mű mellett egy különleges csellóversenyt is hallhat a közönség, amelyet Yoon Kuk Lee a zeneszerző két szerenádjának anyagából állított össze. G. Horváth László hegedűművésszel, az Anima Musicae művészeti vezetőjével az új mű megszületése mellett arról is beszélgettünk, mitől lehet felismerni egy zenekar saját hangját, hogyan változott az együttes az elmúlt másfél évtizedben, és hogyan találhat utat a klasszikus zene a mai közönséghez.

G. Horváth László, az Anima Musicae Kamarazenekar művészeti vezetője (Forrás: Anima Musicae Kamarazenekar) Fotó: Anima Musicae Kamarazenekar

– A szólista Li La lesz, akivel korábban már szintén dolgoztak együtt. Mennyiben más most a helyzet?

– Li La fantasztikus kínai művész, aki fiatal kora ellenére már nagyon komoly versenyeredményeket ért el és elismeréseket kapott. Dolgoztunk már vele, és nagyon könnyű vele együtt játszani, mert rendkívül egyértelműen, saját karakterével szólaltatja meg a műveket. Korábban Haydn csellóversenyét játszottuk együtt. Most számára is egészen más lesz minden, hiszen egy frissen megszületett kompozícióhoz kell megtalálnia a saját hangját. Ráadásul nem lesz túl sok közös időnk. Mi már készülünk, a karmester valamivel korábban érkezik, Li La pedig egy-két nappal a koncert előtt csatlakozik hozzánk. Akkor kell majd összeillesztenünk, ő mire jutott a darabbal, és mi mire jutottunk.

– Több mint másfél évtizede vezeti az Anima Musicae-t. Változott ezalatt a viszonya egyes zeneszerzőkhöz vagy művekhez?

– Az egyik kedvenc mondásom, hogy ahogy telnek az évek, az ember rájön: az életben egyetlen dolog állandó, a változás. Ezt napról napra, évről évre megtapasztaljuk. Ha valami állandóságot mégis keresek az együttesben, akkor az a lelkes odaadás. Egy ilyen kisebb társaságban egészen más típusú munka folyik, mint egy nagy szimfonikus zenekarban. Itt a kollegiális kapcsolat szinte baráti viszonnyá válik. A darabokhoz való gondos, szeretetteljes hozzáállás nem változott: minden alkalommal a lehető legjobban próbálunk felkészülni. A zeneszerzőkhöz való viszonyom közben természetesen folyamatosan változik. Általában éppen az áll hozzám a legközelebb, akivel akkor foglalkozom. Most Mozarttal készülünk, ezért belemerülök más műveibe is. Meghallgatok egy-egy operát, mert Mozart operaszerzőként rengeteget gondolkodott emberi érzésekben, cselekedetekben, karakterekben, és ezek a kamarazenéjében is megjelennek. Egy-egy apró motívumnak önálló élete van. Egészen más kapcsolat alakul ki a nézőben egy játékosabb szerzővel, mint Haydn, egy tragikus sorsú Schuberttel vagy a sokszor mély, sötét mondanivalót megfogalmazó Sosztakoviccsal, Rahmanyinovval. Az ember ilyenkor valamennyire mindig odaadja a lelkét annak a zeneszerzőnek és annak az életnek, amellyel éppen foglalkozik.

– Az Anima Musicae repertoárja a régi zenétől a kortárs művekig terjed. Ennyi különböző stílus között hogyan lehet megőrizni a zenekar saját hangját? 

– Már a kezdetektől arra törekedtünk, hogy zenei mindenevők legyünk, és a reneszánsztól napjainkig különböző korszakok zenéjét játsszuk. Közben természetesen egészen más elvárásoknak kell megfelelni egy barokk műnél, mint egy romantikus vagy kortárs darabnál. A kortárs zene ebből a szempontból néha még egyszerűbb is: minden ott van a kottában, sokszor egyetlen hanghoz négy-öt utasítást ír a szerző, ráadásul él, tehát meg is lehet kérdezni tőle, pontosan mire gondolt. Minél régebbre megyünk vissza az időben, annál többféle elképzeléssel és kutatási eredménnyel találkozunk, és annál nagyobb szerepet kap az előadó fantáziája.

– Mitől Anima az Anima?

– A zenekar hangzásában talán van egyfajta lágyság. A pianókat, pianissimókat nagyon nyugodtan, elegánsan tudjuk megszólaltatni. Ennél fontosabb, hogy minden frázist személyesen dolgozunk ki. Természetesen ismerni kell a szabályokat, tudni kell, meddig lehet elmenni, de az Anima frázisai a próbákon, ennek a tizenhat embernek a beszélgetéseiből alakulnak ki. Ettől lesz személyes varázsuk. Kaptunk már olyan visszajelzést is, hogy valaki a rádióban hallott néhány ütemet, és egy bizonyos felütésből rögtön felismerte, hogy mi játszunk. Ez nagyon jó érzés. Tiszteljük a magyar kamarazenei és vonós hagyományokat, figyeljük az új irányokat is, de közben bátran támaszkodunk a saját ízlésünkre.

– Amikor megalakult az Anima Musicae, még fiatal zeneakadémisták voltak. Most már egy új muzsikusgeneráció érkezik. Érez valamiféle szerepváltást?

– Nagyon fontosnak tartom ezt. Talán azért is, mert láttam Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar példáját, egyszer eljön az a pont, amikor szembe kell nézni azzal, hogy amit egy társaság negyven-ötven éven keresztül együtt épített, az nem tarthat örökké ugyanabban a formában. Mi a megalakulásunk óta foglalkozunk nálunk fiatalabb muzsikusokkal. Az Anima alapcsapata mellett mindig van egy segítői kör, amely nagyrészt az aktuális zeneakadémistákból áll. Folyamatosan hívunk fiatalokat, akik egy-egy projektben velünk játszanak. Ahogy gyűlik a tapasztalatunk, egyre többet tudunk nekik továbbadni.

– Idén rendezték meg először az Anima Napokat, ahol több kamarazenekar találkozott

– Ott voltak a Budapesti Vonósok, és meghívtuk az Era Nova Kamarazenekart is, amelynek tagjai hozzánk hasonlóan zeneakadémistaként hozták létre az együttesüket. Más elképzeléseik vannak, másképpen gondolkodnak a működésről, de éppen ez benne az érdekes. Azt éreztem, milyen szép folytonossága van ennek. Mi még itt vagyunk, de már megjelent a következő fiatal kamarazenekari generáció. Nekünk annak idején nem feltétlenül volt olyan mesterünk, aki folyamatosan mellettünk állt volna, és nem kaptunk ennyi lehetőséget sem. Ha ma megjelennek olyan fiatalok, akik ugyanolyan komolyan gondolják, hogy a kamarazenélésnek van egy magával ragadó ereje, amiért érdemes ezt csinálni, őket támogatni kell. Az Anima Musicae egyik új szerepét is ebben látom: hídként tekintünk magunkra. Az utánunk következőknek át kell mentenünk azokat az értékeket, amelyek még jelen vannak a magyar zenei kultúrában. Ha nem ápoljuk és nem visszük tovább őket, eltűnhetnek.

– Sokat beszélnek arról, hogyan lehet a fiatalokat megszólítani a klasszikus zenével. Ön szerint ma nehezebb rávenni valakit arra, hogy beüljön egy Mozart-koncertre?

– Én soha nem voltam pesszimista ezen a téren. Sokszor statisztikai adatokkal próbáljuk mérni a klasszikus zene helyzetét: hányan ülnek a koncertteremben, mennyi jegyet adtak el. De ha csak az én területemet, a kamarazenét nézzük, ezeket a műveket eredetileg kis terekbe írták, ahol ötven, hatvan vagy nyolcvan ember hallgatta őket. Ehhez képest ma már egy kétszáz-háromszáz fős teremnél is felmerül, hogy miért nincs tele, a Zeneakadémia Nagyterme pedig közel kilencszáz férőhelyes. A klasszikus zene soha nem volt tömegműfaj. Nem az a cél, hogy stadionokat töltsünk meg vele. Szerintem eleve rossz célt tűzünk ki, ha innen közelítünk hozzá. A komolyzene önmagában annyira jó, hogy nem kell bizonyítania a minőségét vagy azt, hogy milyen hatással van az emberre.

– Mit tapasztal, hogyan viszonyulnak a fiatalok a klasszikus zenéhez? 

– Huszonöt éve vagyok színpadon, és azt látom, a közönség jelentős része mindig is idősebb volt. Huszonöt évvel ezelőtt is így volt, most is így van. Nem érzem, hogy ezen a téren valamiféle nagy változás történt volna. Természetesen a fiatalokkal foglalkozni kell, meg kell mutatni nekik, milyen lehetőségek rejlenek a klasszikus zene hallgatásában vagy művelésében. Amikor iskolai koncertet tartunk, és beszélek, sokszor nehéz fenntartani a figyelmüket. De amikor előveszem a hegedűt és megszólal a zene, a gyerekek nagy része rögtön figyel. Hogy meddig, az már sok mindentől függ, de az élő koncert varázsa lenyűgözi őket.

– Hogyan lehet valódi kapcsolatot teremteni a közönséggel?

– Nem gondolom, hogy mindig kell még egy történet, még egy interakció vagy valami más, ami leköti a gyerek figyelmét. Néha éppen ezek vonják el a figyelmet magáról a zenéről. A komolyzene önmagában jó. Ezek intim, bensőséges alkalmak, ahol a közönségnek és az előadónak össze kell kapcsolódnia. Egy tömegrendezvényen ez sokkal nehezebb. Én inkább abban hiszek, hogy a nagy koncerttermek mellett vissza kell találni a kisebb játszóhelyekhez is. Elmenni kisebb településekre, művelődési házakba, templomokba, olyan helyekre, ahol közvetlen kapcsolat alakulhat ki az emberekkel. Nagyon sokat játszunk vidéken, azt látom, az ilyen találkozásokból életre szóló élmény születhet. Ha ezeket az élményeket gyűjtjük, azzal lehet fenntartani a klasszikus zene közönségét. Az, hogy valaminek magas a nézőszáma, önmagában még nem mondja meg, milyen érték született ott.

– A Grandioso négy koncertjén nagyon különböző karakterű művészek csatlakoznak az együtteshez. Mi köti össze ezt a négy estét?

– Mindig az érkező szólisták köré építjük a műsort. Most különösen örülök annak, hogy nagyon eltérő karakterű művészek érkeznek hozzánk. Li La és Yoon Kuk Lee után Csáki Andrással, Narek Hakhnazaryannal, majd Viktoria Postnikovával és Raúl da Costával dolgozunk együtt. Ahogyan különböző korszakok zenéjében próbálunk egyforma természetességgel jelen lenni, úgy szeretnénk különböző stílusokhoz is nyitottan közelíteni. A saját hangzásra való törekvés természetesen lényeges, de legalább ilyen fontos, hogy segítsük a szólistát abban, még jobban ki tudja fejezni magát. Szerintem ez lehet egy kisebb együttes egyik legnagyobb értéke. És közben azt is meg tudjuk mutatni, milyen sokféle világ fér el a klasszikus zenén belül.