Csillagok Úzváron: konok hunok Borsodban – Ózd, a borsodi város nevét mindenki hallotta már, a Maros megyei Magyarózd neve viszont inkább egy népdal szövegéből ismerős. A meglehetős távolság ellenére viszont a két táj mégis összefügg: az Ózd nevet viselő települések ugyanis az úzok – Oguz kagán fekete kun nemzetsége – emlékét őrzik. Mi, ózdiak tudjuk ezt: ahogy azt is, hogy Oguz felesége égi sugáron ereszkedett le a kagánhoz, hogy aztán életet adjon három gyereküknek: Napnak, Holdnak és Csillagnak. Oguz három nyilat lőtt fel az égre: Kelet, Nyugat és Észak irányába, hogy új szállásterületeket kereső fiai ezeket a tájakat hódítsák meg. „Csillagnak jut a Nyugatra szálló nyílvessző, így tehát Úzvár megalapítói mind-mind csillaggyermekek” – olvasható az Ózd szülötteként városáról Úzvárként szólva is csak kulcsregényt író Csontos János kiváló regényében, az Angyaldekameronban.
S mi lehetne jobban a szellemi kiváltság jele, hogy Ózd még az iparvárosi létének végjátékában is a legnagyobb művészeket ihlette meg: az egyik legismertebb magyar fotóművész, Benkő Imre az ACÉL-mű (Ózd 1986-2016) című fotóesszéjében, az egyik legkiválóbb magyar dokumentumfilmes, Almási Tamás pedig tíz éven át készülő Ózd-sorozatában engedett a kísértésnek, hogy megmutassa a népek kohójában megmaradó „különös, konok hunokat”. Csontos János csodálatos regénye annak bizonysága, hogy lehet Ózdot úgy elhagyni, hogy közben az ott megszülető élményekből egy életen át építkezünk: újságíróként kenyeret keresünk, véleményformáló értelmiségivé válunk és művészként a saját utunkon járunk.
Toót-Holló Tamás
Fotó: Tóth-Blum Dániel
Sokan magunkra ismerhetünk a kedves iróniával rejtjelezve megidézett alakokban. De a leginkább Jánost lehet ebből a száz fejezetben egymillió írásjellel Dekameront alkotó regényszövegből jól megismerni – jobban, mint a pazar verseiből, kiváló publicisztikáiból. S ha megismerjük, csak még jobban hiányolhatjuk. Most, amikor a kultúránkért harcolni még szentebb ügyünk, mint korábban bármikor. Hogy nekünk ne olyan legyen a végjátékunk, mint a valaha volt acélgyárunknak. Hogy ne a kéményeink felrobbantásának képeit hagyjuk magunk után szomorú látványosságnak.
Hanem napregényt írjunk – ahogy Csontos János készült „regénybe temetkezni, Napba öltözni”. Mert – ahogy írta – „a krónikád te magad vagy”, s ez akkor is igaz, ha „a történeteid is a nyelv fátyla mögött lebegnek”.
