„Hajlamosak vagyunk a testvérharcra”

– Különböző dúlások – tatár, török, Habsburg, szovjet – gerincroppantó történelmét élte át a magyar, bizonyos értelemben sajnos a mai napig. Ezeket mind számba véve kész csoda, hogy még él magyar a Kárpát-medencében, csoda, hogy magyarul beszélünk, és van magyar elképzelés a jövőről – mondta Szörényi Levente Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, gitáros, énekes. Az István, a király zeneszerzőjével 75. születésnapja alkalmából a Csillagösvényről, a magyarság erényeiről és jellemhibáiról, a frenetikus csíksomlyói élményéről és arról beszélgettünk, hogy visszakaphatjuk-e valaha a hegyeinket.

Fotó: MIRKÓ ISTVÁN

– Ha már a történelemről van szó, mit tart a magyarság legnagyobb erényének?

– A nyelvünket, amely annyira egyedi, hogy évszázadok kavargása sem tudta felhígítani a lényegét. A szókincs persze folyamatosan változott, de a gerincét viharos évszázadok sem tudták megroppantani. Mindig mosolygok azon, hogy az angolok milyen egyszerűen fejezik ki magukat, miközben a magyar nyelvvel azért lehet annyi viccet kitalálni, mert alkalmas a legkülönbözőbb szóösszetételekre. Ez egy gondolkodó nyelv, ezért lehet kicsavarni, szójátékokat kitalálni, persze csak akkor, ha az ember gondolkodik. Bármennyire is összekeveredtünk itt a Kárpát-medencében, isteni gondviselésszerűen megmaradt nekünk az ősi kulturális hagyatékunk, amire mindig alapozhatunk. Nem vagyok „suméros”, nem ilyesmire gondolok, nekem is az égnek áll a hajam attól, hogy van, aki azt állítja, a Jóisten is magyarul beszél. De bárhol fölfejtjük a szálakat a régi kultúránkkal kapcsolatban, egyre többször kiderül, hogy nekünk ehhez is, ahhoz is közünk van.

– A Jóisten magyarul. Így már az ellenkező véglethez jutottunk. Mit tart a legnagyobb jellemhibánknak?

– A sorozatos megveretésünk miatti alkalmazkodás kényszerből fakadó jellemhibáról van szó, de a régi magyar ember jelleméről sokat elárul az egyik kiveszőfélben lévő szokása. Ha a Dunántúlon már nem is, de ha az Alföld legmélyére mész, ott láthatod, hogy még működik a kézfogással kötött szerződés, ennél pontosabban nem lehet tetten érni azt, hogy a régi magyar emberek hogyan álltak hozzá erkölcsileg a világhoz. Több darabot is írtunk a testvérharcról, nem véletlenül, hisz erre hajlamosak vagyunk. Különböző dúlások – tatár, török, Habsburg, szovjet – gerincroppantó történelmét élte át a magyar, bizonyos értelemben sajnos a mai napig. Ezeket mind számba véve kész csoda, hogy még él magyar a Kárpát-medencében, csoda, hogy magyarul beszélünk, és van magyar elképzelés a jövőről. Nagyanyai ágon erdélyi származású vagyok, Paul nagyapám családja zombori németek voltak. Én mindkettőre büszke vagyok.

Fotó: MIRKÓ ISTVÁN

– Az egyik legnagyobb sikerüket a határon túl élték meg. 2003. július 5-én adták elő az István, a királyt Csíksomlyón. Hogyan emlékszik vissza erre?

– Egyszerűen frenetikus volt. Annyit elmondok, hogy a színpadtól bizonyos távolságra van a keverőasztal, amit egy szűk kordonfolyosó köt össze a színpaddal. Én a keverőasztal mögött ültem, a színpad és több százezer ember között. Isten bizony hátulról jobban hallottam a darabot, mint a hangszóróból, több százezren végig ordítva énekeltek, pedig nem akármilyen erősítést vittünk. Eljutottunk hát oda is. Azt még hozzáteszem, hogy minden időben elég furcsán alakul az István, a király sorsa. Akár tetszik, akár nem, a városligeti előadást a Kádár-rendszer engedélyezte. Maróthy László elvtárson múlt, az ő kezében volt az István, a király sorsa, a szövegkönyvet ő mutatta be az idősebb pártfejeseknek, és amikor jóval később megtudtam, mivel sikerült meggyőznie őket, jót mosolyogtam. Azzal érvelt és azért engedélyezték a rockoperát, mert Szent István alakjában az előremutató Kádár Jánost vizionálták, a renitens Koppányban pedig Nagy Imrét. 1983-ban már szükségük volt ilyen csúsztatásra a maguk megnyugtatására.

– Az előadás úgy hatott az erdélyiekre, mint egy vérátömlesztés. Idén Trianon századik évfordulója van, és furcsa, hogy senki sem fog erről beszélni, hisz minden a vírusról szól, pedig megérett volna az idő egy nagy kibeszélésre. Erről mit gondol?

– Sajnálatos, hogy ezt így elsöpörte a vírus, mert már szorongató is, hogy csak a járványról van szó. Készültem az évfordulóra, az Erkel Színházban most áprilisban adtuk volna elő az István, a király koncertváltozatát, ez alkalommal pedig elénekeltem volna az Elég volt! című, Wass Albert szövegrészleteire komponált kóruskantátámat, amit a kétezres évek elején írtam. Egyszer a rádióban a Vasárnapi Újság című műsorban valaki Wass Albert-részleteket olvasott fel az Adjátok vissza a hegyeimet műből. Nagyon megragadott, ezért megvettem a könyveit Püskinél, és a prózai szövegből úgy válogattam ki a sorokat, hogy azok rímeljenek, ezért olyan, mintha egy költemény volna, pedig próza. Viszont most hátradőlhetnek az úzvölgyi indulattal fűtött magyarfóbiás román vezetők. A vírus rátelepedett az évfordulós megemlékezések rendezvényterveire is.

– Visszakapjuk valaha a hegyeinket?

– Régebben egy beszélgetőtársamnak mondtam, hogy szerintem gazdaságilag és főleg ökológiailag tarthatatlan a kialakult helyzet, hogy nem működőképes a Kárpát-medencei széttagoltság. Hozzátettem, hogy én nem tudom, milyen formában kellene helyreállnia az ősi rendnek. Erre azt mondta, hogy igazam van, de nem magyar vezetéssel. Nem kérdeztem rá, mire gondol. Van, aki így vélekedik a témáról.

– Államszervezőnek a magyar népet volt szokás nevezni.

– Nem véletlenül emlékszünk vissza mindmáig Mátyás királyra, akit második Atillának is neveztek. Utána külső erők jöttek, a Habsburgok, és ha nagyot ugrunk, akkor Moszkvából érkeztek a vazallusok és a lakájok egyaránt, akik segítették eldönteni, milyen vezetése legyen a magyarnak. Szándék szinten manapság sincs ez másként.

– Mi a helyzet az István, a király iskolába megy nevű projektjükkel?

– A világhálón természetesen folytatódik a válogatás, még nem tudni, hogy a járványhelyzet hogyan befolyásolja a szervezkedést, de ha szerencsénk van, és augusztusban már jobb idők járnak, akkor megszülethet a Kossuth téri előadás. Ez a terv. Régebben a pomázi zeneiskolások előadták az István, a királyt, de ilyen nagyszabású módon még nem vitték színre gyerekek ezt a rockoperát.

– A fiatal nemzedékek ön szerint hogyan értelmezik a rockopera utolsó sorát: Veled, uram, de nélküled. Sokan egy ateista mondatnak tartják.

– Másképp nem lehetett kimondani ’83-ban azt, hogy az akkori Moszkvától el kell távolodnunk. Szakrális értelemben nincs értelme ennek a mondatnak, mert vagy hiszem az urat, vagy nem hiszem, vagy elfogadom az irányítását és a parancsait, vagy nem vagyok egy komoly hívő. A politika nem hit kérdése, másképpen ezt nem lehetett kimondani. De mára már annyira eltávolodtunk attól az alaphelyzettől, a politikai háttértől, hogy ott maradt ez a mondat a levegőben, amit ma már csak szakrálisan tudnak értelmezni az emberek. Ezt elég korán fölfedeztem, erre született meg válaszként a Veled, Uram! című rockopera, az István, a király folytatása. Szándékosan adtam ezt a címet, mert az előbbi végkicsengése már értelmezhetetlen.

– Zenét már nem szerez. Vannak torzóban maradt művei, amelyeket újra elővenne, ha úgy adódik?

– Elfáradtam már, nem venném újra elő ezeket. Egy nagy tervem volt, de az is már tíz-tizenöt évvel ezelőtt: a Tanúhegyek című, kétrészes oratorikus mű, de az évek múlásával kihűlt a dolog, nem láttam a jövőjét. Az emberi helytállás, a csoportok helytállása foglalkoztatott. Az első rész a Holt-tenger melletti Maszada, Heródes király korábbi várának az ostromáról szólt volna. Én jártam ott, és elképesztő élmény volt. A rómaiak egy olyan rámpát építettek, amelyen fel tudtak gyalogolni a bevehetetlen várba. Ezt úgy kell elképzelni, mintha a Lánchíd közepénél kezdődne, és simán fel lehetne sétálni rajta a várbeli Turul-szoborig. Mikor feljutottak, senki élőt nem találtak a várban, hisz azok, akik ott maradtak, csoportos öngyilkosságot követtek el. A másik helyszín Montségur vára lett volna, ami szintén egy megmászhatatlan sziklacsúcsra épült. Ez a kataroké volt, melyet kilenc hónapig ostromoltak a királyi keresztes hadak. Azzal a feltétellel engedték volna szabadon őket, ha nyilvánosan megtagadják a hitüket. Ez egy tragikomikus helyzet volt, hisz boldogan a máglyára mentek mind, mert miért tartottak volna ki idáig? Ennyi idő után mi értelme lett volna a tagadásnak? Egy metafizikai átalakulásról szólt volna tehát ez a kétrészes oratórium.

– Mit gondol Európa jövőjéről? Járványok, migráció, az apokalipszis négy lovasa, minden létező csapást jósol az ENSZ.

– A ’90-es fordulat után interjút készített velem a Magyar Televízió. A hasonló kérdésre többek között azt válaszoltam, hogy a jövőben elkerülhetetlenné válik a szorosabb együttműködés a Távol-Kelettel. Nos, ennek az idejét éljük. Viszont valamiért zavarhatta a szerkesztőt ez a gondolat, mert a beszélgetésből csak ez került a kukába. No comment. Lelkesedéssel figyelem külkapcsolataink alakulását, amely szem előtt tartja a rohamosan fejlődő közép-, dél- és kelet-ázsiai országokkal való távlatos tervezést.

– Mikor járt utoljára a szőlőbirtokán, és mikor megy ismét? Egyébként melyik a kedvenc szőlőfajtája, hát a bora?

– Március közepén, még a korlátozások előtt voltunk a Bácshegyen, és ezúttal már Örs fiammal metszettük meg a juhfarkot meg az olaszrizlinget. Kedveljük a száraz fehérborokat, de a rozét sem hanyagoljuk el.

– Milyen zenét hallgat mostanában?

– Naphosszat klasszikusokat, este country és dzsessz szól, a hangulattól függően.