„A saját művészi karakterért meg kell küzdeni“ – interjú Zorád Ernő utolsó tanítványával

Szeptemben 26-án posztumusz Magyar Örökség Díjjal ismerték el Zórád Ernő munkásságát. A képregényrajzoló, grafikus és festőművész életművét az ünnepségen Szerényi Gábor Munkácsy Mihály-díjas grafikus laudálta, aki már gyerekkorában találkozott Zórád Ernő rajzaival. A művésszel arról is beszélgettünk, milyen, amikor a pezsgőspoharak kacsacombokkal teniszeznek.

Fotó: Polyak Attila

– Mitől Szerényi-rajz egy Szerényi-rajz?

– Egyszer egy kollégám megrovóan azt mondta nekem: te olyan sokféleképpen rajzolsz, mintha nem is egy ember lennél. Amikor a műcsarnoki kiállításomra készültünk, két napon át válogattuk a kurátorokkal a rajzaimat. Akkor láttam, hogy tényleg nagyon sokféleképpen rajzolok, de mégis van valami, amiről szerintem lehet tudni, hogy ezeket egyetlen ember rajzolta a bal kezével. Mert ráadásul balkezes is vagyok. Eleinte figurákat rajzoltam, ahogy a képregényekben is. Aztán elkezdtek érdekelni a hétköznapi tárgyak: egy nyakkendő, egy írótoll, egy lakat, egy bőrönd, egy körző. Megpróbáltam úgy lerajzolni őket, ahogyan az álom és az ébrenlét határán jelennek meg a dolgok. Amikor valami nagyon ismerős, de egyszer csak furcsán kezd viselkedni. Nahát, ez a bőrönd beszél! És mit mond a kulcsnak? Mit felel a harapófogó? Közben még egy szemüveg is átlebegett. Mindent úgy rajzoltam meg, hogy a tárgyak érzékletesek maradjanak, de olyan különösen raktam össze őket, mintha egy álomban hirtelen ki lehetne vallatni valamennyit: mi is a te igazi életed, barátocskám?

– Miben látszik a legjobban Zórád Ernő hatása az ön rajzain?

– Például a figurális motívumokban. Egy lóban, egy huszárban, egy kardban vagy egy szép nő alakjában. De a legfontosabb talán a képek ritmusa.

– Azt mondta, egy idő után el kellett távolodnia attól a világtól, amely kezdetben annyi inspirációt adott. Miért?

– Eljön az a pillanat, amikor már a saját útjára akar lépni a művész, és akkor bizony föl kell lázadni a mester ellen. A képregényvilág kezdetben rengeteg energiát adott nekem, ösztönzött, aztán egyszer csak elléptem ettől, és valami egészen másba kezdtem. Most pedig a jelenlegi korszakomban megint nagyon sok figurát rajzolok. Meg kell vallanom, hogy a saját karakteremet akartam, és azért küzdöttem. Remélem, hogy sikerült megtalálnom, kidolgoznom. Vagy inkább: kiküzdenem.

– A Magyar Nemzetben megjelenő Rezeda-sorozathoz kéthetente készít illusztrációkat. Hogyan kezdődik a munka, amikor megkapja Bayer Zsolt szövegeit?

– Azt hiszem, én vagyok Zsolt munkáinak a legszorgalmasabb olvasója. Szerencsére nagyon motívumgazdagon ír. Nem arról van szó, hogy ha beleír három almát, öt zellert és hat görögdinnyét, akkor én leltárszerűen lerajzolom ezeket. Megpróbálom magam is földolgozni a szöveget, mint egy konyhában. Esetleg félbevágom egy részletét, panírozom, pácolom, grillezem, közös helyzetbe trükközök olyan dolgokat, amelyek eredetileg nem illenek össze, és valami váratlant hozok létre belőlük. 

Ebben nem nehéz felismerni Zórád Ernő szerkesztési módszerét. Ő is zsonglőrködött a különböző motívumokkal. Valamit kiemelt, valamit halványított, máshová helyezett egy figurát, mint ahová várná a néző. 

Mint a teniszben, védhetetlen fonákot ütni. Reménykedni, hogy sikerül az ász. Én is játszom ezekkel, miközben azt szeretném, hogy ne derüljön ki, sokszor mennyit vergődöm, kínlódom egy-egy rajzzal. Az olvasónak már csak a diadalmas játszmát akarom felkínálni elegánsan.

– A Rezeda-rajzokon sokféle képi ötlet jelenik meg, mégis van bennük valami egységes. Ezt tudatosan alakította ki?

– Igen, mert a Rezeda-sorozatnak is megvan a maga hangvétele. Az íróét is lehet hallani, ahogyan elmondja a történetet, és a rajzok is ennyiben következetesek. Sokfélék, de mégis összetartoznak. Volt egy olyan rajzom, amelyen két pezsgőspohár teniszezik, kacsacombbal a kezében. Nem ez volt szó szerint leírva, de nekem valami ilyesmit sugallt a szöveg. Arra gondoltam, hogy hát ez olyan mulatságos, olyan jó! És közben a sorozatnak technikailag is megvan a maga világa: fekete-fehér rajzok, amelyekben megjelenik egy kis piros. Ezekkel is lehet játszani.

– Zórádnak egy egész regény világát kellett képekbe sűrítenie. Önnek az újságban sokkal gyorsabban kell kifejeznie magát. Ez másfajta grafikai gondolkodást kíván?

– Az újságban való rajzolás könnyűlovasság és rövidtávfutás. A legjobb ösztönzőszer a határidő. Nem rossz, hogy van, hanem jó. Persze előfordul, hogy az ember már félőrült: jaj, még mindig nem olyan, még mindig nem olyan, s futok ki az időből! Szigorú vagyok, nem akarok olyat kiadni a kezemből, amivel nem vagyok teljesen elégedett. Ezt nem látja az olvasó, és nem is kell látnia. Én azt akarom, hogy amikor átküldöm a rajzot a szerkesztőmnek, azt mondja: ó, de jó! Miközben látszólag oldott, vidám bohém vagyok, van bennem egy nagyon precíz fegyelmezettség is. Adott felületre kell megkomponálnom a rajzot. Nem lehet túl kicsi egy motívum, de túl nagy sem. Az olvasó kezébe veszi az újságot, ránéz a képre, és rögtön meg kell lennie a kontaktusnak. Érezze, hogy ez a rajz ide tartozik, nem csak úgy beesett.

Szerényi Gábor Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész Fotó: Polyak Attila

– Mivel dolgozik? A rajzai alapja ma is a kézi munka?

– Mint Zórád Ernő, én is mártogatós tollal, tussal rajzolok. Az alap kizárólag és mindig szabadkézi rajz. Az utómunkánál – amikor nyomdakész állapotba kell hozni – használok digitális eszközöket. Beszkennelem a rajzot, néha retusálok rajta, finomítok valamit. Nem becsülöm le a digitális technikát, de nálam a kézi munka nagyon fontos. Más lesz a vonal attól, hogy erősebben nyomom vagy egy kicsit fölemelem a tollat. Ennek van egy olyan játéka, amit nem tudok, de nem is akarok kiváltani.

– Mitől lesz jó egy irodalmi illusztráció? Attól, hogy azonnal megmutatja, amit az olvasó a szövegben talál?

– Zórád képei illusztrációk voltak, és nyilvánvaló, hogy nagyon tudta a szöveget, nagyon elolvasta a partitúrát. De abból olyan vizuális, zenei világot alkotott, hogy a képei a regényektől függetlenül, önállóan is megállják a helyüket. Amikor az ember Krúdyt olvas, kialakulnak benne belső képek. Zórád rajzai ehhez adnak hozzá valamit. Segítenek, hogy az olvasó még jobban átélje, amit olvasott. Ne csak fölfogja a szöveget, hanem belekerüljön abba a hangulatba.

– Szeptember 26-án a Magyar Tudományos Akadémián ön méltatta Zórád Ernőt, aki posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott. Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Már maga a hely is nagyon megtisztelő, a Magyar Tudományos Akadémia díszterme, a helynek a szelleme. És maga a díj is. Azoknak a teljesítményeknek, amelyek Magyarországot, a magyar népet gazdagítják és erősítik, jár az elismerés. Akár a kulturális életben, akár a sportban. Zórád Ernő sajnos ezt már nem élhette meg. Az ő egész életében benne volt a magyarság újkori történelme. Felvidéki kisnemesi családból származott, Tria­non után kerültek az anyaországba. 

Katonaként túlélte a második világháborút, utána a magyar sajtóban találta meg a helyét. Életében nem kapta meg azt az elismerést, amely járt volna neki. Ez a díj ezért is fontos. 

Nem csak arról van szó, hogy tiszteljük a gazdag életművét, és fejet hajtunk előtte. Az egész élete példa arra, hogy mindig helytállt. Megrajzolta a Winnetout, aztán évtizedekkel később újra elővette, megnézte, és azt mondta: „Nem vagyok elégedett vele.” És újból megrajzolta. Azt gondolom, ez nemes tartás, a szó legjobb értelmében. Az ő élete, munkássága és szellemi hagyatéka nem egyszerűen megsüvegelendő emlék. Inspiráló, erőt adó örökség, amely a következő nemzedékeknek is tanulságokkal szolgálhat. A példája arra ösztönöz, minden nehézség ellenére lehet és érdemes küzdeni.