Irodalomszerető emberek körében inkább riasztó, semmint csalogató a bestsellerszerző titulus. Ha valami túl népszerű, elbizonytalanodunk annak irodalmi értékeiben, és ez az átok üldözi Guillaume Mussót is, aki Franciaországban már 2010 óta minden évben a legolvasottabb szerző (de máshol is kiemelkedő népszerűségnek örvend, köztük nálunk is), mégsem halmozzák el a különféle irodalmi díjakkal. A szakma ellenállása azonban enyhülni látszik az évek alatt: 2017-ben már megkapta thriller és noir műfajában a teljes életműért járó Raymond Chandler-díjat (ezzel 43 évesen máris olyan ikonok társaságába emelkedett, mint John Le Carré vagy Jo Nesbø), de az igazán vízválasztó esemény a két évvel később megjelent regényének, Az írók titkos életének elsöprő kritikai fogadtatása volt.
Musso ráadásul rendkívül termékeny szerző is, állandó elsősége sem független attól, hogy minden évben új kötettel jelentkezik, ami szintén nem segíti a gyanakvó olvasók megnyerését. Ugyan hogyan dolgozhatna egy író mindig ugyanazon a magas színvonalon? Mégis melyik kötetét emeljük le a polcról, fogalmazódhat meg könnyen a kérdés, mikor a boltokban elénk tárul a tornyokban álló Musso-regények látványa. Jómagam is ezért tartózkodtam sokáig Musso olvasásától, mígnem a Park Kiadó tavaly megjelentette Az írók titkos életének Miles Hyman által illusztrált képregényalbum változatát.
A magyar képregénykiadás az elmúlt években rengeteget fejlődött, s habár aligha lesz valaha a franciákhoz, spanyolokhoz, olaszokhoz vagy a belgákhoz hasonló gazdag és terebélyes képregénykultúránk, sikerült hátrahagynia a lebutított irodalom címkéjét.
Ugyanakkor ironikus, de épp e megvető billog miatt jómagam viszolygok az irodalmi művek képregény-adaptációtól, még ha tisztában is vagyok a formátum azon nyelvi és képi sajátosságaival, amiért önálló művészeti ágként is megállja a helyét (a témába vágó olvasmány Scott McCloud: A képregény felfedezése című munkája), akár eredeti, akár adaptált történetekről van szó. Míg korábban az irodalmi adaptáció több generációnak egyet jelentett a Füles magazinban megjelent oldalakkal (mindenekelőtt Korcsmáros Pál rajzaival), ma már szép számmal jelennek meg egymás után a különböző klasszikusok nívós kivitelű képregényváltozatai: Állatfarm, 1984, A szolgálólány meséje, Az ötös számú vágóhíd, A háború művészete, Halál a Níluson, A legyek ura, Az út, Az idegen (Közöny), és így tovább. A Park Kiadó eddig három képregényt jelentetett meg, jelen írásunk tárgya mellett az Anne Frank naplóját és A fák titkos életét.
Hyman elsősorban illusztrátorként ismert, olyan napilapoknak és magazinoknak dolgozik rendszeresen, mint a The New Yorker, a GQ vagy a francia Le Monde, ő a nagy sikerű Le Pouple detektívsorozat hivatalos borító illusztrátora, a festményeiből pedig nyílt már kiállítás többek között New Yorkban és Párizsban is. Mindezek mellett mindig élénken érdeklődött az irodalom iránt, ez talán köszönhető annak is, hogy Shirley Jackson unokája, akinek The Lottery című novelláját feldolgozta képregényben is. Az amerikai Hyman Párizs mellett él, és több francia szerzővel dolgozott már közösen (Philippe Djian, Marc Villard), továbbá olyan regények adaptálásán is dolgozott rajzolóként, mint James Ellroy Fekete dáliája (az írói teendőket David Fincher és Alexis Nolent látták el, utóbbinak A gyilkos című képregényét pedig később Fincher adaptálta fimre). Hyman a munkáival az irodalmon belül is leginkább a krimihez és a noirhoz kötődik, így voltaképpen egyenes út vezette Mussóhoz.
Az írók titkos élete is egy különös rejtély körül bonyolódik. Nathan Fawles regényíró a sikerei csúcspontján visszavonul a festői Beaumont-szigetre, miközben a fél világ azt találgatja, hogy mi történhetett. Az írói pályáról álmodozó Raphaël munkát vállal a szigeten, hogy valamiképp az író közelébe férkőzzön, aki azonban első alkalommal egy puskalövéssel fogadja, ám lassan kiderül, hogy nem csak a fiú keresi a Pulitzer-díjas remetét, miközben a máskor oly békés szigetet lezárják egy vérfagyasztó gyilkosság miatt.
Már a történet felütése is izgalmas, tele misztikummal, a tétek pedig egyre csak nőnek, miközben éhesen faljuk az oldalakat a miértek után kutatva. Amiért a történet mégsem kelti egy szappanopera vagy egy olcsó ponyva hatását, az pontosan az, amiért Musso nemcsak népszerű, hanem egészen kiváló író is.
A pörgő cselekmény mögött sokkal mélyebb összefüggéseket önt formába: Az írók titkos életében elsősorban a fikció és a valóság összetett viszonyát boncolja. Fawles például valóban létező személy, de mégsem azonos a történet főhősével, mint ahogy Musso is rengeteg önreflexiót szőtt az elbeszélésbe. Mintha az író bújócskát játszana az olvasóval, hogy ki is ő valójában, mit gondol a világról, az irodalomról, az írásról, de ez a bújócska olyan játék, ahol még azt is megengedi magának, hogy megölje a mesélőt a végkifejlet előtt. Musso gépágyúként ontja magából az odavágó irodalmi idézeteket (Umberto Eco, Franz Kafka, Shakespeare stb., ezeket Hyman legtöbbször találóan egész oldalas rajzokkal emeli ki a történetből), a legbeszédesebb megállapításokat viszont a szereplők közti beszélgetésekbe rejti el. Az egyikben egy irodalomprofesszor annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a nyelv az első, az elbeszélés csak kiszolgálja azt, de Musso épp az ellenkezőjét gondolja, szerinte a stílus nem önmagáért való: – Az a legnagyobb írói erény, ha valaki egy jól megírt történettel képes rabul ejteni az olvasót. Kiragadja a való életből, és egyenesen a szereplők legbelsőbb világába repíti – elmélkedik Raphaël, és ez egy olyan pillanat, amikor sikerül nyakon csípni az írót bújócskázás közben. Akár egyetértünk a szerzővel, akár vitába szállunk vele, az biztos, hogy Musso története van olyan jó, hogy más műfajban is rabul ejtsen, most éppen képregényben. Ez persze legalább annyira Hyman érdeme, aki egyfelől jó érzékkel sűrítette a regény szövegét, másfelől már első pillantásra is megkapó (a XX. századi amerikai realizmust és az európai szimbolista festészetet idéző) rajzokkal mesélte újra a történetet, harmadrészt pedig azért, amit Musso is megköszön az album végén: egyszerűen értette a regényt.
