A modern társadalom nem érti a házasság valódi természetét, ezért nem is köteleződünk el igazán

Joseph Campbell (1904–1987) az egyik legismertebb amerikai vallástörténész, aki pályafutása során a vallások és mitológiák szimbólumokban gazdag hagyományai közt rejlő összefüggéseket kutatta. Az Időkapu-könyvek sorozatban újonnan megjelent A mítosz hatalma egy terjedelmes tévéinterjú átirata, amely Campbell és Bill Moyers újságíró beszélgetéseit rögzíti az 1980-as években, s többek között olyan témákat érint, mint a transzcendencia, a modernitás vagy a házasság.

Joseph Campbell munkássága óriási hatással volt a Csillagok háborújára is. Forrás: Youtube

Moyers és Campbell olyannyira egymásra talált ezekben a beszélgetésekben, hogy a nyolc különböző fejezetre bontott (A mítosz és a belső világ, A belső utazás, Az első történetmondók, Áldozat és boldogság, A hős útja, Az istennő ajándéka, Történetek szerelemről s frigyről, Az örökkévalóság maszkjai) kötetben szinte egymásba folynak, és gyakran fel sem tűnik, éppen melyikük mondatait olvassuk. Campbell munkásságnak „vezérelve” a világmítoszok témáinak általános érvényűsége, utalva az emberi pszichének arra a szükségletére, hogy olyan mélyen gyökerező elvek mentén létezhessen, amely független a tértől és az időtől.

Joseph Campbell könyvének borítórészlete. Fotó: Troubadour Books

A vadászattól a földművelésig

Ez ugyanakkor alapjaiban határozza meg a különböző civilizációkat: a korai vadásztársadalmakban például az ember túlélése az állatok urától függött, ezért a vadászatot áldozati rítusként és vezeklésként élték meg, hogy az állatok szellemei visszatérjenek a világba. Előbbiek az állatokkal, utóbbiak a növényekkel álltak spirituális kapcsolatban. A vadászat individuumot kívánt, míg a földművelés kollektívabb, folytonos életciklusokat tükrözött, ahol a halál az újjászületés előfeltétele – ahogyan Jézus is mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Ez az átmenet a vadászattól a földművelésig drámai hatást gyakorolt nemcsak a mitológiára (befolyásolta a halálról, életről és újjászületésről szóló történeteket), hanem az emberi pszichére is. Az állatok végessége – ha meghalnak, véget érnek – szemben állt a növények folyamatosságával, hiszen a növények mindig újjászülettek. 

Ahogy a társadalmak földművelésre tértek át, az elvetett mag lett az élet körforgásának szimbóluma, amely a halálból születő életet jelképezte – ez a beszélgetés leggyakrabban visszatérő állítsa, miszerint nincs élet halál nélkül. 

Az emberi tapasztalatok (mint a születés, felnövés, házasság és halál) mindenhol ugyanazokon a közös élményeken alapulnak, ezért sok mitológiai kép, például a szárnyaló sas és a földhöz kötött kígyó harca (ebből születik a sárkány, aki nyugaton a kincset őrzi, keleten bőséget hoz), számos kultúrában megjelenik. Mivel a mítoszok a transzcendens valóságot próbálják megragadni, csak metaforikusan értelmezhetők. – A mennyország például a valódi fizikai térként sehol a világegyetemben nem létezik. Még akkor is, ha fénysebességgel halad, Jézus továbbra is a mi galaxisunkban volna. A csillagászat és a fizika egyszerűen kizárta ezt a szó szerinti fizikai értelmezést – fogalmaz az elismert kutató.

Isten elég kétértelmű szó a nyelvünkben, mert úgy tűnik, mintha olyasmire utalna, amit ismerünk. Csakhogy a transzcendens ismeretlen és megismerhetetlen

– állítja Campbell, aki szerint a világ egy transzcendens energia kiáradásából született, a teremtő ige, amely az időbe lépve ellentétpárokra bomlott. Ez az erő túl van minden emberi elképzelésen, így leírni sem tudjuk, mi magunk zárjuk be a saját fogalmaink közé, amikor próbáljuk elképzelni. A kereszténységben például Isten gyakran apaként jelenik meg, de a valóságban a teremtő elve túl van ezen a képen. Az isteni erő a férfi és a nő egyesített elvében jelenik meg, ami arra az alapvető szubsztanciára utal, amely megelőzi a nemek közötti különbséget.

A házasság és a szerelem mítoszai

Joseph Campbell felfogásában a házasság mélyebb lényege is ennek az egységnek megteremtését célozza: két ember nemcsak biológiai, hanem spirituális értelemben is egyetlen egésszé válhat.

A házasság kapcsolat: ha meghozzuk azt az áldozatot, ami a házassággal jár, akkor nem a másik előtt vagy a másikért, hanem a kapcsolatban való egységért hozunk áldozatot. 

A külső kényszerítő erők megszűnése azonban megnehezíti ezt az elköteleződést, hiszen már nem olyan elemi létszükséglet. A modern társadalom éppen ezért nem érti a házasság valódi természetét, és az emberek nem is köteleződnek el igazán. 

Ezzel szoros összefüggésben a könyv talán legérdekesebb része a XII. századi trubadúrköltészethez kötődik. Campbell szerint a romantikus szerelem szemben áll a vággyal, a szenvedéllyel és a vallásos érzülettel is. A hagyományos kultúrákban a házasságot a családok intézték, vagyis egyáltalán nem két személy kapcsolatáról volt szó. A középkorban ezt az egyház is megszentelte, megerősítve a házasságot mint társadalmi normát. 

A trubadúr elgondolás nem támadta ugyan az egyházat, de már az egyéni választás és a szerelem szabadságát hirdette. 

Trisztán és Izolda legendája is ezt tükrözi: a két szerelmes találkozása nem csupán fizikai vonzalom, hanem egy magasabb, spirituális értelemben vett kapcsolat, amely túlmutat a társadalom előírásain.

Ebben a kontextusban minden egyes ember két világban él: a saját belső világában és abban, amelybe belecsöppent. A kihívás az, hogyan tudunk harmóniában élni e kettő között. Beleszületünk egy társadalomba, és meg kell tanulnunk annak szabályai szerint élni, ugyanakkor nem hagyhatjuk, hogy a társadalom meghatározza, hogyan éljünk, hiszen minden egyénnek saját rendszert kell kialakítania, amely bizonyos esetekben szembekerülhet a közösség elvárásaival.

Ennek a feszültségnek a feloldása adja az életünket, és ezt a kihívást kell teljesítenünk a társadalom keretein belül is. A trubadúrok eszméje az egyéni választás hangsúlyozása közvetve hozzájárult az individualista Európa megszületéséhez. Luther példája szimbolizálja ezt az újfajta szemléletet: ő volt a középkori egyház  „trubadúrja”, aki saját vallásos élményeit és elképzeléseit hozta el, és ezzel hatalmas csapást mért az egyházra.

A mítoszok evolúciója és a modern kor unalma

Campbell itt Joachim da Fiore gondolatai alapján három korszakot is meghatároz a „mítoszok evolúciójában”. Isten a bűnbeesést követően kiválasztott egy népet, a zsidókat, hogy közvetítse spirituális akaratát. Ez volt az isteni üzenet történetbe lépésének első szakasza. Miután Izrael népe hordozója lett a megtestesülésnek, Jézus megjelenése által a spirituális üzenet kiterjedt az egész emberiségre, ami az egyház működésének és a Fiú tanításának korszaka. A harmadik korszakban a Szentlélek már közvetlenül az egyénekhez szól, az egyéni tapasztalat és megvalósítás veszi át az egyház szerepét, amely így idejétmúlttá válik. Ebben a korban bárki, aki megtestesíti az isteni igét, egyenértékű lehet Jézussal – amit nem egy pap értékelne istenkáromlásnak, s így érünk el a trubadúrokhoz, majd a modernitáshoz.

A gnosztikus Tamás evangéliumában Jézus azt mondja: – Az Atya országa nem úgy jő el, ahogy azt ti várjátok. Az Atya országa mindenütt jelen van a földön, és az emberek nem látják azt – Jézus tehát Campbell szerint felismerte magában, hogy ő és akit Atyának nevezett, valójában egyek, és ebből a tudásból kiindulva élte az életét, hasonlóan a trubadúrok felfogásához.

Campbell szerint a vallások és mítoszok az emberi szellem közös alapelveit tükrözik, de ezeket meg kell tisztítani a törzsi kiváltságoktól, hogy ne váljanak gyűlölet és agresszió forrásává, miként az most is történik például a Közel-Keleten. 

Úgy vélte, isten különböző kultúrákban viselt maszkjai eltérő formákban, mégis hasonló történeteket hordoznak. Ezek a történetek a teremtésről, a szeplőtlen fogantatásról, a megtestesülésről, a halálról és a feltámadásról, a második eljövetelről és az ítélet napjáról szólnak. 

A modern világban azonban a nyugati mitológia elvesztése megfosztotta az embereket attól az élettapasztalathoz szükséges perspektívától, amelyet ezek a történetek nyújtottak, míg a helyébe nem lépett semmi. A popkultúra már csak azért sem szolgálhat általános érvényességgel, mert nincs benne felelősség, elsődleges célja a profit, mikén ma már a világ legmagasabb épületei sem a katedrálisok, hanem a gazdasági élet központjai. Így elvesztek vagy kiürültek a különféle rítusok is, amelyek egy mélyebb belső valóságot közvetítettek (lásd előbb a házasságot).

Korábban a világ eleven volt, és rezonált a hős spirituális készenlétére. A probléma az, hogy a a természettudományoknak, a marxista szociológiának, és a behaviorista pszichológiának köszönhetően mechanikussá váltunk, mi magunk sem vagyunk többek benne, mint egy mintázat, amely kiszámítható válaszokat ad a külső ingerekre

– állítja Campbell, aki szerint a modernizmus semmiféle spirituális lehetőséget, de még fizikai tettvágyat sem ébreszt fel bennünk, egészen addig, amíg bele nem vet valamelyik embertelen háborújába.

A mítoszok viszont megtaníthatnak bennünket, hogyan kerüljük el a bajt, és találjunk rá a saját helyünkre a teremtésben. Campbell szerint ez a beavatások lényege.

– Az igazi beavatás, amikor a guru közli veled, hogy a Mikulás nem létezik. A Mikulás egy metaforikus kapcsolat a szülők és a gyerekek között. Ez a kapcsolat valódi, és meg is lehet tapasztalni, maga a Mikulás azonban nem létezik. A Mikulás csupán egy eszköz ahhoz, hogy a gyerekek jobban megbecsüljék ezt a kapcsolatot. Az élet a maga lényegében egy rettenetes rejtély, ez az egész végeláthatatlan körforgás a gyilkolással és egymás elfogyasztásával. Gyerekes volna viszont nemet mondani az életre és a vele járó fájdalomra, gyerekes dolog azt kívánni, hogy bárcsak mindez sose létezett volna.