A jó, a rossz és a finom

A sünök kifejezetten pechesek. És nem ma kezdték.

Szerényi Gábor rajza 

Mi egy ideig jóindulatúan mosolyogtunk egymásra. Az earl feje rendkívül vonzó volt. Régi könyvek első lapján látni ilyen fejet, de babérkoszorúval. Mainapság ilyen fejek nemigen teremnek.”
Na ugye! Középkori angol rovarevők vagy ókori olasz cséplőgépek – hát nem csodálatos? Éppen ezért nem bántotta semmiféle szégyen- vagy feleslegességérzés Kázmért, amikor elmélyülten olvasta:
„Sün. A szó görög megfelelője, az echinos valószínűleg a görög echis »kígyó« szóból származik, az általánosan elfogadott értelmezés szerint a jelentése »kígyóevő.« Hiedelmek a sünnel kapcsolatban: Több ókori forrás is említi, hogy a sün segítségével előre lehet jelezni az időjárást, pontosabban a szél irányának a változását. Plutarchos leírja, hogy a sünök odújának két nyílása van: az egyik délre, a másik pedig északra néz. Amikor előre megérzik a szél változását, a szél útjába eső nyílást betömik, és helyette a másikat nyitják ki (Az állatok értelme 16). Az Állatok története című zoológiai mű Aristotelésnek tulajdonított kilencedik könyvében pedig azt olvashatjuk, hogy a vadon élő sün, amikor megváltozik a szélirány, az odújának egy másik nyílásához megy át, ha pedig háziállatként tartják, akkor a falak mellé költözik (8 (9). 6. 612 b). A mindennapi életben gyümölcsösökben, szőlőskertekben előfordult, hogy egy sün tüskés bőrét akasztották fel egy fára, hogy megvédje a termést a jégveréstől. Így a sünnek bajelhárító (apotropaikus) és termésnövelő szerepet is tulajdonítottak. A sün másik mágikus funkciójáról Pliniusnál olvashatunk, aki leírja, hogy őrültség ellen analógiás varázslásra használták (A természet története 30. 95). Nagy érték volt az ókorban a sün lenyúzott tüskés bőre, ugyanis ezt használták a szövetek, ruhaanyagok kifésüléséhez (Pli­nius: i. m. 8. 135). Ezért vadászták is a sünt; ezt tanúsítja Nemesianus Vadászat című művének (Kr. u. 3. sz.) egy helye, ahol a szerző különböző állatokat sorol fel, amelyekre vadásztak, köztük a sünt is (57-8). Azonban nem volt egyszerű feladat a sünre vadászni, hiszen a vadász közeledtekor összegömbölyödött (i. m. 8. 133), majd ha már végveszélyben érezte magát, mérgező vizeletet bocsátott ki a bőrére és a tüskéire (8. 134), amely így már teljesen használhatatlan volt. Azért nem volt megoldhatatlan elkerülni ezt, hiszen a sün a legvégső pillanatig várt a vizeletének a kibocsátásával, önmagát kímélve. Plinius szerint a következőket kell tenni az elfogott sünnel: meleg vizet kell ráfröcskölni, ennek hatására kigömbölyödik, majd az egyik hátsó lábánál fogva fel kell akasztani élve, majd meg kell várni, hogy éhen haljon. Akármilyen kegyetlenül is hangzik ez az eljárás, Plinius szerint nincs más mód arra, hogy elpusztítsák a sünt, és egyszersmind a bőrét is megkíméljék (8. 134). A sünt többféle formában orvosi célokra is használták az ókorban. Az elégetett sün hamuját szurokkal vagy mézzel vegyítve hajhullás ellen használták (Ailianos: Az állatok természete 14. 4, Plinius: i. m. 29. 107), viszont a sün epéje hajhullást okozott (30. 133). A sömört a sün olajjal kevert hamujával gyógyították (30. 52). Plinius beszámol arról, hogy a sün húsa állítólag finom, ha a sünt egyetlen ütéssel sikerül megölni, mielőtt még a vizeletét kibocsáthatná. Az így megölt sün húsát elsősorban orvosi célra használják: a húgyhólyagot erősíti meg (30. 65). Kidörzsölt, feltört testfelületekre a sün epéjét denevéraggyal és kutyatejjel kell összekeverni (30. 70). Görcsben szenvedő betegeknek viszont szárított sünhúst kellett adni (30. 110). A sün olajjal vegyített hamujával bekent nők pedig védve voltak vetélés ellen (30. 124).”
Mikor Kázmér elolvasta mindezt, haladéktalanul visszavonta előbbi, hebehurgya kijelentését, amely szerint a sünök alapjában véve szerencse fiai. Nem. A sünök kifejezetten pechesek. És nem ma kezdték. Aztán arra is gondolt, micsoda szerencse, hogy nem kopaszodik, mert ismerte magát, hogy amennyire hiú, sünöket égetne, hogy hamvaikat mézzel vagy szurokkal keverve kenegesse a fejét, és abban is biztos volt, ezt felettébb nehezen tudná megmagyarázni drága asszonyának, Bel-Szegedi Matula Andreának, aki a legnagyobb állatbarátok egyike a földön, ebből következően nem nagy barátja a vadászatnak, ami nagy nehézség, ugyanis Kázmér szenvedélyes vadász. Egyszer történt, hogy egy őszi nyúlhajtásra eljöttek az asszonyok is, felállt a puskások sora, mindenki mellett ott volt a neje, és már mindenki púposra lőtte magát, kivéve Kázmért, aki nem lőtt egyet sem, és akkor végre Kázmér felé iramodott egy csoffadt, kamaszka baknyúl, Kázmér már emelte a puskát, és akkor asszonya torka szakadtából elkezdett kiabálni, hogy „Fuss, nyuszi, fuss!”, a vadászsor lefeküdt a földre nevetni, Kázmér pedig megtörte a sörétest, részéről aznapra befejeződött a vadászat.
Amikor később, a társaságok nagy örömére elmesélték ezt a történetet, és Kázmér ott tartott, hogy „végre jött felém egy csoffadt, kamaszka baknyúl”, az asszony mindig közbeszólt, miszerint „nem volt csoffadt, egy gyönyörű, nyurga nyuszi volt!”, és akkor ebben maradtak, mert Kázmér is tudta már, amit az öreg székely tudott, mikor megkérdezték tőle:
– Mózsi bátyám, oszt’ tudja-e, mi az a véleménycsere?
– Hát éppen én ne tudnám? Ötven éve, minden reggel bemegyek a nyári konyhába a véleményemmel, és kijövök az asszonyéval.
Így van ez.
Mindenesetre Kázmér biztos volt benne, hogy ez a történet a halálos ágyán is eszébe jut majd, és fel fog kacagni, miképpen az is biztos, hogy a túlvilágon egy gyönyörű, nyurga nyuszi lesz az első, akivel majd találkozik, és aki így szól majd:
– Rezeda úr, nagyon köszönöm a feleségének az életemet…
És ha mindezeket megtárgyaltuk, ki kell jelentenünk a megfellebbezhetetlen, a végső, a nagy igaz­ságot: a legpechesebbek a lazacok.
Ugyanis a lazacok se nem jók, se nem rosszak, nem édesek, aranyosak, ragaszkodók és hűségesek, viszont bitang finomak.
– Igen, a lazac olyan, mint a Chokito: ronda és finom… – gondolta még Kázmér, és kicsapott a vágódeszkára egy gyönyörűséges, vastag, friss lazacszeletet, majd leszedte a bőrét és felkockázta. Mikor ezzel végzett, fogott két hagymát – mostanában rákapott a sonkahagymára valamiért –, megpucolta és felaprította. Ezt vagy hat fokhagymagerezd követte, utánuk egy friss, gyönyörűségesen veres csilipaprika és két csomag petrezselyem. Mindezek megfelelő méretűre vagdalva, olíván megpihenve felkerültek a tűzhelyre, a lazac még pihent. Amikor a zöldségek megfonnyadtak az olajban, felszeletelt laskagomba került melléjük, és még só, bors, oregánó, majd kisvártatva odabújt hozzájuk a felkockázott lazac is, valamint egy doboz surimi. Jó, jó, máris mondom! A surimi egy japán találmány, darált halhúsból készítik és legtöbbször királyrák alakúra formázzák. Kázmér megkeverte a felséges illatú gezemicét, majd alig ötpercnyi rotyogtatás után hozzáöntött egy fél liter főzőtejszínt, még egyet keverintett, és további öt percig fent hagyta kis lángon, némi további sózást követően. Mindeközben fusillit főzött egy másik lábosban, mire a tejszínes lazacos-gombás-surimis feltét elkészült, kész lett a tészta is – természetesen al dente! –, Kázmér összekeverte a holmikat, felaprított még egy csomag petrezselymet, és csak úgy nyersen rászórta a tésztára.
Annyira, de annyira finom lett a dolog, hogy asszonya, miután kétszer szedett, csak ennyit mondott: – Látod, fiam, tudsz te, ha akarsz!
Rezeda Kázmér pedig mosolygott magában, mert szerette, ha dicsérik.
És senki nem dicsér úgy, ahogy egy asszony…

A borítókép Szerényi Gábor rajza