Keressük a közös dolgokat!

– Három-négy évente találnak meg hangsúlyosabb filmes szerepek, számomra azonban a színház az elsődleges. Komoly fordulatot él meg a szakma ezekben az években, amikor a kölcsönös tiszteletre épülő közös gondolkodás váltja fel a klasszikus tekintélyelvű színházat – állítja Hajduk Károly, aki a Mozgóképszemle legjobb férfi főszereplőnek járó díját vette át a múlt héten. Tóth Barnabás filmjében, az Akik maradtakban egy családtagjait a holokauszt miatt elveszítő, kissé sérült nőgyógyászt alakít, aki egy tizenéves lányban rokonlélekre talál.

Fotó: Teknős Miklós

– A színművészetire jártunk, amikor az Attackot, Viktor vizsgarendezését játszottuk, ami nagyon szép utat járt be, a Kamra is elkezdte játszani és az akkori húszas, harmincas korosztály zabálta az előadást. A hallgatói években alakult a Magma Társaság, amely rövid életű csapat volt. Egyértelműen Bodó Viktor a legmeghatározóbb színházcsináló számomra, a közös munka évei alatt emberileg is közel kerültünk egymáshoz. De sokat tanultam Zsótér Sándortól, Zsámbéki Gábortól és Ascher Tamástól is.

– Kőszínházakban (a Katona József Színházban és a Vígszínházban) volt társulati tag, de a függetlenek folyamatosan jelen vannak pályáján. Miért tartja fontosnak ezt a változatosságot?

– Mai napig párhuzamosan létezem a két műfajban: bemegyek a Vígszínházba, 1200 ember előtt komoly apparátussal a hátunk mögött játszom, majd a MU Színházba, ahol együtt bontjuk a díszletet a lejátszott előadás után és hazavisszük a jelmezünket kimosni. Olyan szempontból kísérletező helyzet az utóbbi, hogy azokat a dolgokat is meg lehet csinálni, amelyre egy nagy költségvetéssel működő színház nem vállalkozik. Fontos nekem, mivel nagyon más energiák tudnak megmozdulni a független színházban, mint a kőszínházban. Nagyon inspiráló, megtermékenyítő közeg.

– Mégis meglepő, hogy ennyi év után a Vígszínház társulatát fel tudta adni egy újonnan alakuló társulatért tavaly. Miért döntött így?

– Diploma után a gyakorlati éveimet is a Katonában töltöttem, nagyon sokat tanultam az ottani hét év alatt, de mozgolódott bennem, hogy még fiatal vagyok, meg akarom próbálni magamat máshol is. Az utolsó három évben már létezett Bodó Viktor új társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság, ahova többször hívott. Nagyon kalandos évek jöttek, és amikor vége lett, pont a Vígszínházban dolgoztunk a Koldusoperában egy koprodukciós előadásban, és már lehetett tudni, hogy a Szputnyik nem folytatja tovább együtt. Ekkor kért fel Eszenyi Enikő, hogy a Vígszínházba menjek dolgozni. Aztán komoly érvek miatt döntöttem a Víg mellett: számomra fontos emberek mondták, hogy örülnének, ha jönnék. Izgatott szakmailag, hogy ekkora színpadon tudok-e működni. Közben Kovács D. Dániel rendező kollégám is oda szerződött. Aztán eltelt négy év, és sok ember szerződött el, akik nekem fontosak voltak. Bármennyire is vannak olyanok, akiket megszerettem, egy idő után elkezdtem magam a korosztályomban egyedül érezni. Szakmailag is kezdtem sok mindenről mást gondolni. Akárhogyan is, de mégis a saját generációjával vagy a korban közeliekkel tud együtt gondolkodni az ember. Közben egy nagyon izgalmas tervezés kezdődött el Hegymegi Mátéval, Szenteczki Zitával, Kovács D. Dániellel, Pass Andreával arról, hogy miként tudunk úgy dolgozni, ahogyan azt igazán szeretnénk. Ebből alakult a Narratíva Társulat, amely miatt lemondtam a Vígszínház társulati tagságáról.

– Nagyon zaklatott időszakát éli a színházi szakma, a fenntartói bizonytalanság, a zaklatási ügyek, a Vígszínházban pedig különösen most az igazgatóváltás miatt. Hogy élik ezt meg? Miként látja az Eszenyi Enikő kemény igazgatói attitűdjét ért vádakat?

– Nagyon sokféle közegben dolgozom és azt tapasztalom, hogy azáltal, hogy együtt vagyunk és dolgozunk, nincs kérdés, összetartunk, akármilyen csatákat vívnak felettünk. Mindenki egyet szeretne: nyugodtan, normális körülmények között létrehozni az előadást. És abban is mindenki egyetért, hogy a most kialakult helyzet egy tébolyda és legyen már vége. A #metoo kapcsán megtapasztalhattuk, hogy van egy új generáció, akik már egészen másként viszonyulnak helyzetekhez. Felnőtt egy új generáció, aki az életet másként látja, egyre inkább kopik ki a tekintélyelvű színházcsinálás. Kölcsönös tiszteletre épülő közös gondolkodás váltja fel a klasszikus tekintélyelvű színházat. A vezetőváltás mindig felkavarja a társulati életet, így a Vígben nyilván az egész csapatot ez is jobban megviseli, és mindenki a végét várja az igazgatóváltásnak. Négy darabban játszom most a Vígben: a Liliom, a Bűn és bűnhődés, a Hamlet és A diktátor című előadásokban, így ha kevesebbet is vagyok ott, de érzékelem az általános hangulatot. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy velem soha nem történt semmilyen megalázó helyzet a Vígben, nem ért verbális erőszak vagy hasonló. De mindamellett, hogy nem kevés megköszönnivalóm van a Vígszínháznak, és én is viselkedtem már hülyén életemben, mégis muszáj szolidaritást vállalnom azokkal a kollégáimmal, színházi munkatársaimmal, akik viszont személyesen mesélték, hogy történt velük ilyen. Bonyolultnak, nem fekete-fehérnek látom ezt a problémát, amely viszont alapvetően létezik, szóval mindenki részéről érdemes rá odafigyelni. Nem csak a Vígben, mindenhol.

– Közel két évtizede van a pályán. Meg tudja fogalmazni, miért fontos, hogy ezt a hivatást választotta?

– Hál’ Istennek sohasem bizonytalanodtam el, valamennyire tudatosan, de főleg intuitív módon igyekszem minél több szakmai helyzetben megpróbálni magam. Szerencsére soha nem telepedett még rám az az érzés, hogy miért csinálom ezt. Igazán mostanra sikerült megfogalmaznom, hogy mi érdekel a leginkább ebből a szakmából. Ha van egy nagyon hasonló gondolatunk meglátásunk valamiről, ami másoknak is fontos lehet, akkor arról tudjunk színházon keresztül együtt beszélni. A színház és a film is arról szól, hogy beszéljünk arról, ami foglalkoztat minket, hogy keressük meg a közös dolgainkat: ez lehet a szerelem, betegség, társadalmi kérdések, bármi. Azt tartom a hivatásom legfontosabb részének, hogy kommunikációra szólít.