Az inkább színészként ismert Gilles Lellouche (Apró, kis hazugságok, Gibraltár) Szabadúszók című vígjátéka harmadjára dolgozza fel azoknak a megtört férfiaknak a meséjét, akik a szinkronúszás segítségével találtak vissza önmagukhoz. 2007-ben a való életben is megtörtént, hogy középkorú férfiak megalakították az első svéd férfiszinkronúszó csapatot, és meg sem álltak a világbajnoki címig. A hálás sztorit imádja az európai filmipar: a jellemzően női vízi sportba menekülő fickók történetét már a svéd Vízibalek és az angol Férfiak fecskében című alkotásokban is viszontláthattuk, most pedig a franciák következtek.
Az újraértelmezett történetben szerencsére a forgatókönyvírók mindent beleadtak, hogy alaposan kidolgozzák a szinkronúszó csipet csapat hátterét és lelki motivációit. Ki hogyan veszítette el az önbecsülését, és miért lettek vesztesek a külvilág vagy akár szeretteik szemében. A főhőst alakító Mathieu Amalric a gall filmgyártás egyik húzóneve, de már volt Bond-főgonosz is: lubickol az egzisztenciális válságot átélő munka nélküli pasas szerepében. Szinte átérezzük, hogyan emészti fel a depresszió, ahogy napról napra kevesebbnek érzi magát.
Jean-Hugues Anglade a kiégett zenész, Simon szerepében ugyancsak briliáns, ahogy bingózó nyugdíjasok előtt gitárszólókat játszik, miközben mosogató az iskolai menzán. Vízbe ugrik még rajtuk kívül például egy társas magánytól szenvedő, passzív agresszív fickó (Guillaume Canet), egy sokadjára tönkremenő vállalkozó (Benoît Poelvoorde) és egy feleslegessé váló uszodamester (Philippe Katerine) is. Ezt a szép kupac pasast a Virginie Efira és Leïla Bekhti által játszott két fiatal nő igyekszik fecskébe rázni. Hamar kiderül aztán a hölgyekről is persze, hogy nem stimmel náluk sem minden: egyikük érzelmi roncs, másikuk pedig kerekesszékben ül, és képtelen visszafogni az indulatait, folyamatos üvöltözése egyébként rengeteg vicces pillanatot szül.
Fotó: ADS Service Kft.
Lellouche okosan szőtt a forgatókönyvbe fiatalokat és nőket is, mozgássérült és mindenféle színű-rasszú szereplőt, így a közönség sokkal nagyobb hányada tud azonosulni a karakterekkel. Érthető: ha csak klimaxos, depressziós férfiakat látnánk bő két órában, nem lenne olyan érdekes és humoros az egész. A csapat együtt küzd meg démonaival – dacára különböző hátterüknek: a rendező részéről okos döntés volt nem egyetlen szereplőt a középpontba helyezni. Az egész olyan, mint némi egészséges testmozgással fűszerezett csoportterápia.
