Mindenféle alakban látlak, Sándor!

Szendrey Júlia naplójából

Munkácsy Mihály: Petőfi búcsúja a szülői háztól

1848. október 15.

Bocsáss meg nekem, édes Sándorom, méltatlanul bántottalak tennap; most már nyugottabb vagyok és hiszem, hogy nem érdemled meg tennapi vétkes gondolataimat. Igen, én tisztának hiszlek, mint az isten angyalát, és hiszem, hogy illyen maradsz örökké s így foglak szerethetni életünk végperczéig. Azért nem töröltem vagy hagytam ki a tennapi sorokat, hogy lásd, mire visz a magány, milly rémekkel kell küzdenem, ha téged nem látlak, ha jelenléteddel szét nem űzheted ez ördögöket, mellyek mindig várnak s ha távol tőled, védtelenül találnak, rám rohannak és mindenféle kínokkal halmozzák el prédájokat. Mindenféle alakban látlak illyenkor, s a tennapi egy a legkínosabbak közül.

Ma is szomorú vagyok, de bánatom ma szelíd, nem vad, nem őrjöngő. Boldog ember még az, ki hiszi, hogy a bánatot szórakozás vagy munka által megcsalhatni. A szórakozás sikertelenségét még lyánykoromban tapasztaltam, a munkáét most látom. Szünetlen dolgozom, pedig azt, minél kedvesebbet asszony nem dolgozhatik: első, még születendő gyermekem kis parányi ruhácskáit varrogatom. Milyen gyönyörűség volna ezt Sándorom mellett dolgozhatni és most ollyan szomorúan végzem e foglalatosságot, mintha szemfedőt varrnék. Isten őrizz, őrizz!

Kolozsvár, 1849. november 10.

Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az itélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.

El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak… Ha igy van, mi lesz én belőlem? inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: »Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fúja a szél!…« Mit is gondolnék én aztán magammal!

Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? ha meg nem bírom ez útat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?… Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utósó leheletemet senki, siratlanul tennének le a sírba, mintha soha senkit nem szerettem és engem is soha senki nem szeretett volna… Ez sem rettent vissza. Inkább siratatlanul meghalni, mint megsiratva élni.

Kolozsvár, 1849. november 19.

Átok és kárhozat ez az élet! Illyen egyedül, magányosan tölteni el napjaimat; illyen szeretetlenül élni le szép ifju napjaimat!… Mikor minden órám öröm, minden pillanatom gyönyör lehetne, e helyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, örök tünődéssel! Szívem olly telve van, keblem majd megszakad és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet adhatnék… nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret. Egyedül… egyedül… örömtelenül!… De türelem, türelem! a sors mit egyszer elvesz, máskor kipótolja azt: kilenczvenéves koromban, majd helyre hozza azt, mit most elmulaszt; magányos ifjuságomért majd aggkorom lesz zajos, akkor majd nem fogok egyedül tünődni, szótlanul sóhajtozni, akkor körül leszek véve unokáim mentől számosabb és kecsesebb társaságától. Minő dicső kárpótlás, előre élvezem gyönyöreit. Oh ez az unokai kör épen az én izlésemnek felel meg! Szeretném tudni, hányszor fogom elmondani, ha a körülöttem zajgó, visító társaságot összehasonlítom fiatalkori magányommal: »adtál uram esőt, de nincs benne köszönet.«

Erdőd, 1850. március 25.

Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán mindent elveszteni.

(Szendrey Julia ismeretlen naplója…, Budapest, 1930.)

Petőfi Sándor 170 éve, 1849. július 31-én halt hősi halált a segesvári csatában.