Felvetem Keménynek, hogy az átláthatóság érdekében tett áttörésnek az minősülne, ha ezeket a – bírók tevékenységét elemző – jelentéseket nyilvánosságra is hoznák, ahogy az NBA-ben is bevezették az úgynevezett „last two minutes” jelentés publikálását. Vagyis a mérkőzések utolsó két percében hozott ítéleteket nagyítóval vizsgálják, és ha a játékvezetők tévedtek, azt bizony kíméletlenül nyilvánosságra hozzák. A szakember elmosolyodik.
Totális transzparencia
– Az már nem reform lenne, hanem forradalom, és arra annak idején a jakobinusok is ráfaragtak – jelzi. – Persze, a totális transzparencia a végcél. Ezért vagyunk most azon az edzőbizottságban, hogy, a teniszhez hasonlóan, bevezessük a challenge intézményét. Persze nem a teljes, 32 perces játékidőre, hanem csak az utolsó három percre. Elképzeléseink szerint az edző bármelyik, általa vitatott ítéletre kérhetne egy challenge-et, és ha neki van igaza, akkor megváltoztatják a döntést. Ha viszont nem, akkor az lenne a büntetése, hogy elveszik tőle a további időkérés lehetőségét.
Kemény egy pillanatra sem nyugszik, ha szeretett sportága megmentése a tét. – Szerencsére nincs napirenden a vízilabda törlése az olimpiai programból, ami persze nem jelenti azt, hogy nyugodtan ülhetnénk a babérjainkon. Szeptemberre szeretnénk összehívni egy világfórumot, amelyen edzők, játékosok, bírók megbeszélnék a kibontakozás lehetőségeit.
A játékvezetők ténykedése – sólyomszem ide, challenge oda – mindig is a vízilabda neuralgikus pontja marad. Kemény nem tagadja, hogy annak idején maga is manipulálta a bírókat, de nem egészen úgy, ahogy manapság sok edző handabandázva, hőbörögve teszi. – Ennek is megvan a maga művészete – állítja.
– Azt például látni kell, hogy valahányszor a játékvezető a sípjába fúj, önkéntelenül is odanéz arra a kispadra, amelyiken az ítéletével sújtott csapat edzője ül, illetve nagyon ritkán ül, többnyire járkál fel s alá, akár a ketrecébe zárt oroszlán. Azaz tudat alatt is kíváncsi a reakcióra. Én rendszerint egy finom gesztussal, egy szemöldökráncolással, egy grimasszal jeleztem, ha nem értettem egyet a döntéssel, és a következő támadásnál többnyire vissza is kaptam, amit előzőleg elvettek tőlünk. Mindez tapasztalat, rutin és intelligencia kérdése. Ezt a magyar edzők figyelmébe is ajánlanám.
Mostoha elitek
A 2020-as tokiói olimpia vízilabdatornáján 12 férfi- és 10 női csapat vesz részt. A házigazda automatikus szereplő. A férfiaknál a japánok mellett a világligagyőztes Szerbia, a két vb-döntős – Olaszország és Spanyolország –, valamint az óceániai zónából Ausztrália már ott van, ez öt válogatott. A maradék helyekre a pánamerikai, az ázsiai és az Európa-bajnokság győztese jut ki, plusz még az április elején esedékes világselejtezőről négy együttes. Afrika valószínűleg ezúttal sem veszi igénybe a neki járó egy helyet. A hölgyeknél Japán mellett a világligaelső Egyesült Államok, az amerikaiak utáni vb-ezüstérmes Spanyolország és Óceániából Ausztrália már olimpiai résztvevő, hozzájuk jön még a pánamerikai, az ázsiai és az Európa-bajnok, továbbá hárman a világselejtezőből. A két magyar válogatott kijutása úgyszólván biztosra vehető.
A férfiaknál nyolc komoly csapat van a világon – a magyar, a szerb, a horvát, a montenegrói, az olasz, a spanyol, a görög és az ausztrál –, ezekből a szerb, az olasz, a spanyol és az ausztrál már Tokióban van, nekünk a januári, budapesti Eb-n a horvátokat, Montenegrót és Görögországot kell megelőzni, de ha ez nem sikerül, akkor a világselejtezőről tovább kell jutnia Märcz Tamás együttesének. Bíró Attila női válogatottja sincs nagy bajban. Aki számít, az az USA, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Oroszország, Hollandia, Ausztrália és mi, magyarok. Az amerikaiak, a spanyolok és az ausztrálok már olimpiai résztvevők, januárban Budapesten az olaszokat, a görögöket, a hollandokat és az oroszokat kell magunk mögé utasítani, de ha ez nem menne, akkor még ott a világselejtező, három hellyel. Kemény Dénes jó eredménynek tartja a két negyedik helyet a kvangdzsui világbajnokságon, de rámutat az elitképzés gondjaira is:
– Nagyszerű siker az első ízben megrendezett U15-ös Eb minapi megnyerése a férfiaknál, ez jelzi, hogy nincs gond az utánpótlással. A probléma az, hogy a tao révén a sportágba áramló pénzek egyfelől hazánkba vonzották a világklasszis és kevésbé világklasszis pólósokat, akik elveszik a helyet a tehetséges magyar fiataloktól. Ezt közelről érzékelem, hiszen Kristóf fiam lett az U20-as válogatott szövetségi kapitánya, és keserűen tapasztalja, hogy legjobb játékosai nem jutnak szóhoz az élcsapatokban, igazából az ob I alsó régiójában szereplő együttesekben kapnak csak játéklehetőséget az ifjúsági és junior korú pólósok. A másik gond a taóval, hogy az így befolyó pénzeknek tulajdoníthatóan egészségtelenül megnőtt a gyerekpólósok száma. Ha csak a taopénzek lehívása érdekében papíron tüntetik fel őket, akkor nincs baj, de ha valóban le is mennek ezek a gyerekek az uszodába, akkor ellehetetlenül a velük való foglalkozás. Valaha tíz játékosra jutott egy edző, manapság jó, ha ötvenre jut. Az elitképzés ilyen körülmények között megoldhatatlan.