Őrkutya

A minap cikázta körbe a hazai sajtót a cuki hír, miszerint egy rendőrségi bevetés eredményeképpen sikerült megmenteni három kiscicát, melyek életpályáját az emberi gyarlóság rövidre akarta zárni egy gyors lefolyású kerti elásás keretében. Szerencsétlen állatoknak a bevett másfél évtized helyett csupán háromheti földi létet akartak kiporciózni. Ám éber szerveink közbeléptek.

Ábel megpróbálta elképzelni, miként zajlik egy efféle bevetés. Nyilván azzal indul az egész, hogy egy szemfüles szem(fül)tanú kétségbeesetten tárcsázza a segélykérőt. Hosszan tartó csörgés. Vedd fel! Vedd már fel! Felveszi. Be- és feljelentő: macskákat temetnek! Központ: ez itt nem a kegyeleti bolt! Élve temetik, jóasszony, és most! Ki és hol? De röviden! Öregasszony, eperfa alatt. Pontosabban! A zöld kocsitól jobbra. Tisztázzák. Csörög a járőr telefonja. Macskafogó, itt a Központ! Öregasszony temeti a macskáit, élve. Gondoltam, temetni csak élve lehet. De a macsekok is élnek! Hoppá! Vettem, Központ, családon belüli erőszak. Cím bepötyögve, villogó, sziréna bekapcsolva. Indulunk! OK, csak óvatosan, ne kockáztassatok! Pár perc múlva: Központ, a néni ellenáll az intézkedésnek, használhatunk-e fegyvert? Nem! Akkor erősítést kérünk! Másik járőr csörög: Macskafogó, a közeletekben rablógyilkosság készül, ki tudtok menni? Nem, cicákat mentünk. Főnök (erőszakosan benyomul a vonalba): Macskafogó, megvannak a cicák? Még nincsenek, Főnök. A föld alól is előteremtsétek őket! És lőn. A sajtó örömittasan hozsannázott. A megmentők tényleg az utolsó pillanatban érkeztek. Amikor az ásó, kapa már megvolt, de a nagyharang még nem szólalt meg.

A nénikét (elkövetőt!) őrizetbe vették, és rögtönítélő bíróság elé állították. Mivel a halálbüntetést (sajnos) eltörölték, így csak egy év felfüggesztettet kapott, az állatvédők nagy megrökönyödésére.

A szitkozódó-átkozódó kommenteket olvasva Ábelben megerősödött a gyanú, hogy ez a világ (legalábbis az, amelyben élünk, s amelyet jobb híján „nyugati”-nak hívunk) végleg kizökkent a normális kerékvágásból, és gurul-gurul valamilyen ismeretlen irányba, az ostoba naivitás jóindulatúnak tűnő, de végzetes lejtőin. Mert ilyen alapon a nagyapja fél életét a börtönben töltötte volna. (Sőt a fél falu. Sőt fél Székelyföld.) Csak azért, mert józan paraszti ésszel gondolkozott, és nem volt kedve a 101 kiscica vagy kiskutya című Disney-giccset a valóságban is eljátszani. Meg hát azt sem akarta, hogy belátható időn belül éhező kutya- meg macskaármádiák kóboroljanak és garázdálkodjanak a faluban és annak határában. Azt meg végképp nem, hogy ők emésszék el a fáradságos emberi munka nehezen megtermelt gyümölcsét. Így hát kutyát és macskát egyet-egyet tartott. Viszont hat gyermeket nevelt. Vajon az internet ólmelegében átkozódó, picsogó, giccses szólamokat eregető kommentelők hogy állnak e tekintetben?

Ábel azon is elmélázott, hogy élete során miként alakult át tudatában időről időre a rendőrségről alkotott képe. Rossz, divatos szóval: imidzse. (Még rosszabbal: imágója. Ez utóbbiról mindig a rovarok jutnak eszébe.) Nos, így visszatekintve, a rendőrség kapcsán sehogy sem a cicamentő vagy a rossz emberektől megvédő jóságos nagybácsi képe merül fel a múlt vizéből. Egyáltalán: ez a fogalom nem sok pozitív érzelmet keltett benne. Tekintve, hogy a kommunizmus regnálásának félidején született, ez nem is csoda. Akkortájt dívott Romániában ama frappáns meghatározás, hogy: a Szekuritáté a Párt fegyveres karja, a rendőrség pedig az őrkutyája.

Persze, az „őrkutya” neve nem is rendőrség volt, hanem milícia, ami leplezetlenül utalt arra, hogy valójában a Párt paramilitáris alakulata. Amely mellesleg rendfenntartói feladatokat is ellát. A nem mellesleg ellátott feladatok közé tartozott például a szocialista rend (értsd: a pártfőtitkár és a Párt teljhatalma) ellen izgató és/vagy a székely himnuszt éneklő egyének letartóztatása. Mivel az állomány zöme román etnikumú volt, Ábel sokat tűnődött azon, hogy ezek miként ismerik fel a székely himnuszt. Más megoldás híján arra jutott, hogy titokban megtanítják nekik. És elképzelte, amint egy énektanár a rendőrség egyik tojástartókkal hangszigetelt helyiségében suttyomban heteken át tanítja a székely himnuszt száz milicistának. E gondolatra mindig párás lett a szeme. Hogy milyen szépen szólhat a szájukból a „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk”…

Szóval nem volt jó renoméjuk abban az időben. Vagy nem lehetett számítani rájuk, vagy akkor jöttek, amikor az ember végképp nem számított rá. A maga módján ez is egy cuki kelet-európai jelenség volt, amit a jóléti társadalmak nélkülözni kényszerültek. Ábeléknél családi hagyomány volt a milícia iránti ellenszenv, pedig senki nem ült közülük. Még apró gyerek volt, amikor a családi folklór révén már eljutott hozzá a vicc, miszerint a milicisták azért járnak párban, hogy meglegyen a nyolc osztályuk, kutyát meg azért visznek magukkal, hogy egy okos is legyen közöttük. Viccként ugyan nem prémium kategória, de jól mutatja, miként vélekedett róluk a társadalom, s mi lehetett a gyenge pontjuk.

Anyai nagyapja mindjárt az ötvenes évek elején ízelítőt kapott a módszereikből. Egy nyári napon lovas szekerével az élelmiszerbolt előtt várakozott, amikor odalépett hozzá egy milicista, és rászólt, hogy menjen el onnét, mert ott tilos várakozni. A nagyapja azt válaszolta: rögvest, csak az asszony jöjjön ki a boltból. Nem kellett volna. A milicista karon fogta, és szó nélkül magával hurcolta a közeli kapitányságra. Ott rámutatott egy ajtóra, és felszólította, hogy menjen be. Amint a nagyapja belépett, olyan erővel érkezett a pofon, mintha az ajtónyitásra zuhant volna alá. A negyvenes éveiben járó férfi arca vörös lett az ütéstől és a szégyentől. Ezt miért kaptam? – kérdezte a szerzői jogok birtokosától. A milicista mereven nézett rá. Ha kíváncsi, menjen fel a 40-es szobába, ott megmondják! Ábel nagyapja nem volt kíváncsi természetű.

Bizony, hosszú utat járt be a közeg az őrkutyaságtól a cicamentésig, s nagyot fordult közben a világ kereke. Tán túl nagyot is. Ábelnek a kilencvenes években volt egy kényszerű találkozása velük. Éppen újdonsült szerelmének (későbbi feleségének) családjához indult bemutatkozni hetedhét megyén túlra, amikor egy kunsági kisváros közelében a jó svunggal haladó kocsisor egy szamaras kordé miatt vészfékezésre kényszerült. Ábelnek, kilencedikként, sikerült megállnia. A tizediknek nem. Amikor Ábel az ütközéstől kábán kiszállt a kocsiból, a csomagtartóból a helyi rendőrkapitány kecmergett elő. De ez már egy másik történet.