Őrkutya

Ábel azon is elmélázott, hogy élete során miként alakult át tudatában időről időre a rendőrségről alkotott képe. Rossz, divatos szóval: imidzse. (Még rosszabbal: imágója. Ez utóbbiról mindig a rovarok jutnak eszébe.) Nos, így visszatekintve, a rendőrség kapcsán sehogy sem a cicamentő vagy a rossz emberektől megvédő jóságos nagybácsi képe merül fel a múlt vizéből. Egyáltalán: ez a fogalom nem sok pozitív érzelmet keltett benne. Tekintve, hogy a kommunizmus regnálásának félidején született, ez nem is csoda. Akkortájt dívott Romániában ama frappáns meghatározás, hogy: a Szekuritáté a Párt fegyveres karja, a rendőrség pedig az őrkutyája.

Persze, az „őrkutya” neve nem is rendőrség volt, hanem milícia, ami leplezetlenül utalt arra, hogy valójában a Párt paramilitáris alakulata. Amely mellesleg rendfenntartói feladatokat is ellát. A nem mellesleg ellátott feladatok közé tartozott például a szocialista rend (értsd: a pártfőtitkár és a Párt teljhatalma) ellen izgató és/vagy a székely himnuszt éneklő egyének letartóztatása. Mivel az állomány zöme román etnikumú volt, Ábel sokat tűnődött azon, hogy ezek miként ismerik fel a székely himnuszt. Más megoldás híján arra jutott, hogy titokban megtanítják nekik. És elképzelte, amint egy énektanár a rendőrség egyik tojástartókkal hangszigetelt helyiségében suttyomban heteken át tanítja a székely himnuszt száz milicistának. E gondolatra mindig párás lett a szeme. Hogy milyen szépen szólhat a szájukból a „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk”…

Szóval nem volt jó renoméjuk abban az időben. Vagy nem lehetett számítani rájuk, vagy akkor jöttek, amikor az ember végképp nem számított rá. A maga módján ez is egy cuki kelet-európai jelenség volt, amit a jóléti társadalmak nélkülözni kényszerültek. Ábeléknél családi hagyomány volt a milícia iránti ellenszenv, pedig senki nem ült közülük. Még apró gyerek volt, amikor a családi folklór révén már eljutott hozzá a vicc, miszerint a milicisták azért járnak párban, hogy meglegyen a nyolc osztályuk, kutyát meg azért visznek magukkal, hogy egy okos is legyen közöttük. Viccként ugyan nem prémium kategória, de jól mutatja, miként vélekedett róluk a társadalom, s mi lehetett a gyenge pontjuk.

Anyai nagyapja mindjárt az ötvenes évek elején ízelítőt kapott a módszereikből. Egy nyári napon lovas szekerével az élelmiszerbolt előtt várakozott, amikor odalépett hozzá egy milicista, és rászólt, hogy menjen el onnét, mert ott tilos várakozni. A nagyapja azt válaszolta: rögvest, csak az asszony jöjjön ki a boltból. Nem kellett volna. A milicista karon fogta, és szó nélkül magával hurcolta a közeli kapitányságra. Ott rámutatott egy ajtóra, és felszólította, hogy menjen be. Amint a nagyapja belépett, olyan erővel érkezett a pofon, mintha az ajtónyitásra zuhant volna alá. A negyvenes éveiben járó férfi arca vörös lett az ütéstől és a szégyentől. Ezt miért kaptam? – kérdezte a szerzői jogok birtokosától. A milicista mereven nézett rá. Ha kíváncsi, menjen fel a 40-es szobába, ott megmondják! Ábel nagyapja nem volt kíváncsi természetű.

Bizony, hosszú utat járt be a közeg az őrkutyaságtól a cicamentésig, s nagyot fordult közben a világ kereke. Tán túl nagyot is. Ábelnek a kilencvenes években volt egy kényszerű találkozása velük. Éppen újdonsült szerelmének (későbbi feleségének) családjához indult bemutatkozni hetedhét megyén túlra, amikor egy kunsági kisváros közelében a jó svunggal haladó kocsisor egy szamaras kordé miatt vészfékezésre kényszerült. Ábelnek, kilencedikként, sikerült megállnia. A tizediknek nem. Amikor Ábel az ütközéstől kábán kiszállt a kocsiból, a csomagtartóból a helyi rendőrkapitány kecmergett elő. De ez már egy másik történet.