időjárás 12°C Mihály 2022. szeptember 29.
logo

Nagyítás vonyításban

Terján Nóra
2020.01.12. 11:04
Nagyítás vonyításban

Ötvenhatos magyar szülők gyerekeként Amerikában született, mégis visszatért Budapestre, hogy megismerje gyökereit.­ A rendszerváltást megelőző utcai események elkötelezett amatőr fotósává vált, küldetéstudata hajtotta. Nagy Piroska a történelmet akarta dokumentálni.

Nagy Piroska szülei az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után emigráltak az Egyesült Államokba. Ott ismerkedtek meg egymással, Piroska pedig már New Jersey-ben született és nőtt fel.

– Édesapám a nyíregyházi tanyavilágban volt tanító, ’56-ban elhelyezték Baranya megyébe egy bányafaluba, Erdősmecskére. A forradalom kitörése után a falu megválasztotta forradalmi tanácselnöknek, a megtorlás után ezért jobbnak látta, ha elindul nyugatnak. Ausztriából Amerikába emigrált. Édesanyám Budapesten dolgozott a Pető Intézet elődjében: azért indult útnak teljesen egyedül, mert úgy érezte, hogy nem kér egy újabb Rákosi-rendszerből, mert szabadság nélkül nem lehet élni – emlékszik vissza Piroska, aki gyerekkorában többször járt Budapesten, otthon is magyarul beszéltek. Testvérével hétvégi magyar iskolába, szombatonként magyar cserkészetbe jártak. Erős magyar identitástudattal nőtt fel, ezért úgy érezte, hogy jobban meg akarja ismerni gyökereit. Két hónap híján tizennyolc évesen jelentkezett az ELTE bölcsészkarára, ahol 1980 szeptemberé­ben kezdett tanulni néprajz szakon.

Amerikában a demokrácia úgymond az alapvető állapot, ezért Piroska természetesnek vette, hogy a diktatúra nem maradhat fenn örökké. Látta, hogy az emberek döngetik a falakat, és feszegetik a határokat.

– Ötvenhatról nem beszéltek az emberek Magyarországon, mintha meg sem történt volna. Én úgy nőttem fel, hogy október 23-a ünnepnap volt – emlékezik vissza.

A fotózás ötlete is onnan indult, hogy a fiatal nő elment néhány tüntetésre. Október 23-án, ’87-ben a Műegyetem udvarán Mécs Imre beszélt, a környék pedig tele volt rendőrökkel.

– Láttam a bátor embereket, és azt, hogy nem felejtették el ’56-ot. Nem voltam író vagy kutató, sem pedig történész. Úgy tudtam segíteni az ügynek, hogy dokumentálom: tárgyi bizonyítékkal szolgálok a történtekről, hogy a rendszer ne tagadhassa le. Olyan érzésem volt akkor, hogy a forradalom, amelynek a fejlődését ’56. november 4-én elvágták a szovjet tankok, nem tudott kiteljesülni. Most viszont felvesszük a fonalat, és a mostani emberekkel, mostani fejünkkel próbáljuk kivívni azt, amit akkor nem tudtak – meséli Piroska, aki szüleinek is kicsempésztette a fényképeket, amelyek így megjelenhettek kinti magyar újságokban.

Öreg Praktika géppel kezdte a kattintgatást, diplomaajándéknak pedig félautomata fényképezőgépet kért szüleitől. Nem értett a fényképezéshez, elmondása szerint azt sem tudta, hogy mit csinál.

– Összeismerkedtem Horváth Ernő fényképésszel egy tüntetésen, és mivel tudok angolul, hozzám csapódott ott egy finn újságíró, aki felajánlotta, hogy publikálná a fényképeimet abban a finn újságban, ahol dolgozik. Ernő akkor a természettudományi karra járt, amely a mostani bölcsészkar az Astoriánál. Az alagsorban volt a fotólabor, mellette kísérleti állatokat tartottak, így folyamatos vonyítások közepette hívtuk elő egész éjszaka a képeket – emlékezik nevetve Piroska. Innentől kezdve egy idős maszek fényképészhez járt a Batthyány-örökmécseshez. A bácsi hívta elő a filmeket egészen addig, amíg Piroska meg nem ismerte a mostani férjét, akinek volt egy kis laborja a lakásán. A bácsi soha nem kérdezett semmit, amolyan cinkostársak voltak. Piroska ma is fájlalja, hogy nem tudta neki megköszönni.

A Bajcsy-Zsilinszky úton a Parlament felé tartó menet 1988. március 15-én

A képek a Beszélőben és a szamizdatirodalomban jelentek meg. Nagy Piroska célirányosan ment a megmozdulásokra, beszédekre és tüntetésekre. Az évek során megtanult látni és kifürkészni azt, ami kifejezi, hogy mit éreznek a jelen levő emberek. Az eufória évei című könyvében látható is az amatőr fotós tanulási folyamata: ahogy lapozunk előre az időben, a homályos, rosszul beállított képektől érett kompozíciókig jutunk.

Amerikai állampolgárként Nagy Piroska bátrabb lehetett magyar harcostársainál, hiszen legrosszabb esetben megvonták volna a vízumát, de nem fenyegette börtönbüntetés. A tüntetések hevében akadt azért néhány rázós pillanat, többször akarták elvenni a fényképezőgépét. Valahányszor egy rendőr elkezdte cibálni a karját, vagy be akarták lökni egy rendőrautóba, angolul kezdett beszélni, mire futni hagyták, mert nem akartak nemzetközi ügyet koholni.

– A könyvemhez nagyon szerettem volna megkeresni egy rendőrt, bizonyos Balogh János rendész századost, aki annak idején a kivezényelt rendőrök főnöke volt. Az első szabad március 15-én, ahogy jöttem fel a Felszab téren, azaz a Ferenciek terén az aluljáróból, ott állt, és mosolyogva hatalmas „kezét csókolom”-mal köszönt. Groteszk és komikus helyzet volt, hiszen tegnapelőtt még le akart csukatni – mondja Piroska, aki leginkább arra lenne kíváncsi, hogy a bármilyen rendszert kiszolgálókban hogyan zajlik le egy ilyen folyamat.

De nincs kedvenc felvétele, visszaemlékezése szerint maga a folyamat volt igazán felemelő és euforikus állapot:

– Nem tudtuk, hogy vége lesz. Minden bizonytalan volt: az is benne volt a pakliban, hogy az oroszok nem mennek sehova. Azt viszont határozottan lehetett érezni, hogy egyre többen és egyre többször vagyunk együtt. Egyre többet merünk…

Felvonulók a Szabadság téren szimbolikusan elfoglalják a Magyar Televízió székházát 1989. március 15-én

A nyolcvanas évek utcai megmozdulásairól elenyésző mennyiségű kép jelent meg a hazai lapokban, de ez az ’56-os forradalomról is elmondható. A Time vagy Life magazinokban viszont beszámoltak ez utóbbi eseményekről, Piroska pedig ezeken a képeken nőtt fel, hiszen szülei meghatározó élménye volt ’56.

– Úgy gondolom, azért nem történt meg az elszámoltatás, mert Kádár paktumot kötött a magyar emberekkel: balatoni nyaralót adott a hallgatásért, és megígérte, hogy jobb lesz nálunk az élet, mint bárhol máshol a szocialista blokkban. Az emberek pedig cserébe hallgattak ’56-ról. Nem beszéltek arról, ami kellemetlen, nem neveztek senkit a nevén. Ez a magatartásforma generációról generációra öröklődött. Amikor megszűnt a Szovjetunió, nálunk elmaradt a tisztázás, ami nem azért lett volna fontos, hogy legyen kire mutogatni, mint Biszku Bélára, hanem hogy jobban megismerjük az emberi működést. Ki miért döntött így?

A hatalmas besúgóhálózat zöme nem hibáztatható, viszont tanuljuk meg egymásról emberként, hogy egy-egy adott szituációban hogyan szoktunk viselkedni. Ez az egyetlen útja annak, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát – szögezi le Nagy Piroska.

Az asszony 2000 óta az Amerikai Nemzetközi Iskola magyarkultúra-tanára. 2012-es fotóalbumának utolsó képe az első szabad parlamenti választásokon készült. Ekkor el kellett döntenie, hogy tanuljon-e meg „rendesen” fotózni, vagy más utat válasszon. Végül arra jutott, hogy ő sosem képekben gondolkodott. Morális parancs vezette: arra gondolt, hogyan tud segíteni az ügynek, hogyan tudja előrevinni azt.

Balogh János rendész százados megindítja az oszlatást 1988. október 23-án

A történet befejeztével ő is letette a fegyvert, és már csak családi fényképeket készített.

– Számomra a rendszerváltás ugyanolyan fontos, mint 1956. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mi döntöttük meg a rendszert. A Szovjet­unió széthullott, de az hatalmas dolog, hogy az ember kiállt az igazságért, és ezt vállalta olyan szituációban, amikor baja lehetett belőle. A rendszerváltás mindannyiunké. Pártfüggetlen. A mai gyerekek nem tudják, hogy milyen érzés diktatúrában, szabadság nélkül élni. Sokaknak az a véleménye, hogy a rendszerváltás nem történt meg, vagy másmilyet szerettek volna. Utóbbiról lehet vitatkozni, de a rendszerváltás megtörtént.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.