Nagyítás vonyításban

Ötvenhatos magyar szülők gyerekeként Amerikában született, mégis visszatért Budapestre, hogy megismerje gyökereit.­ A rendszerváltást megelőző utcai események elkötelezett amatőr fotósává vált, küldetéstudata hajtotta. Nagy Piroska a történelmet akarta dokumentálni.

Fotó: Arpad Kurucz

Öreg Praktika géppel kezdte a kattintgatást, diplomaajándéknak pedig félautomata fényképezőgépet kért szüleitől. Nem értett a fényképezéshez, elmondása szerint azt sem tudta, hogy mit csinál.

– Összeismerkedtem Horváth Ernő fényképésszel egy tüntetésen, és mivel tudok angolul, hozzám csapódott ott egy finn újságíró, aki felajánlotta, hogy publikálná a fényképeimet abban a finn újságban, ahol dolgozik. Ernő akkor a természettudományi karra járt, amely a mostani bölcsészkar az Astoriánál. Az alagsorban volt a fotólabor, mellette kísérleti állatokat tartottak, így folyamatos vonyítások közepette hívtuk elő egész éjszaka a képeket – emlékezik nevetve Piroska. Innentől kezdve egy idős maszek fényképészhez járt a Batthyány-örökmécseshez. A bácsi hívta elő a filmeket egészen addig, amíg Piroska meg nem ismerte a mostani férjét, akinek volt egy kis laborja a lakásán. A bácsi soha nem kérdezett semmit, amolyan cinkostársak voltak. Piroska ma is fájlalja, hogy nem tudta neki megköszönni.

A Bajcsy-Zsilinszky úton a Parlament felé tartó menet 1988. március 15-én

A képek a Beszélőben és a szamizdatirodalomban jelentek meg. Nagy Piroska célirányosan ment a megmozdulásokra, beszédekre és tüntetésekre. Az évek során megtanult látni és kifürkészni azt, ami kifejezi, hogy mit éreznek a jelen levő emberek. Az eufória évei című könyvében látható is az amatőr fotós tanulási folyamata: ahogy lapozunk előre az időben, a homályos, rosszul beállított képektől érett kompozíciókig jutunk.

Amerikai állampolgárként Nagy Piroska bátrabb lehetett magyar harcostársainál, hiszen legrosszabb esetben megvonták volna a vízumát, de nem fenyegette börtönbüntetés. A tüntetések hevében akadt azért néhány rázós pillanat, többször akarták elvenni a fényképezőgépét. Valahányszor egy rendőr elkezdte cibálni a karját, vagy be akarták lökni egy rendőrautóba, angolul kezdett beszélni, mire futni hagyták, mert nem akartak nemzetközi ügyet koholni.

– A könyvemhez nagyon szerettem volna megkeresni egy rendőrt, bizonyos Balogh János rendész századost, aki annak idején a kivezényelt rendőrök főnöke volt. Az első szabad március 15-én, ahogy jöttem fel a Felszab téren, azaz a Ferenciek terén az aluljáróból, ott állt, és mosolyogva hatalmas „kezét csókolom”-mal köszönt. Groteszk és komikus helyzet volt, hiszen tegnapelőtt még le akart csukatni – mondja Piroska, aki leginkább arra lenne kíváncsi, hogy a bármilyen rendszert kiszolgálókban hogyan zajlik le egy ilyen folyamat.

De nincs kedvenc felvétele, visszaemlékezése szerint maga a folyamat volt igazán felemelő és euforikus állapot:

– Nem tudtuk, hogy vége lesz. Minden bizonytalan volt: az is benne volt a pakliban, hogy az oroszok nem mennek sehova. Azt viszont határozottan lehetett érezni, hogy egyre többen és egyre többször vagyunk együtt. Egyre többet merünk…

Felvonulók a Szabadság téren szimbolikusan elfoglalják a Magyar Televízió székházát 1989. március 15-én

A nyolcvanas évek utcai megmozdulásairól elenyésző mennyiségű kép jelent meg a hazai lapokban, de ez az ’56-os forradalomról is elmondható. A Time vagy Life magazinokban viszont beszámoltak ez utóbbi eseményekről, Piroska pedig ezeken a képeken nőtt fel, hiszen szülei meghatározó élménye volt ’56.

– Úgy gondolom, azért nem történt meg az elszámoltatás, mert Kádár paktumot kötött a magyar emberekkel: balatoni nyaralót adott a hallgatásért, és megígérte, hogy jobb lesz nálunk az élet, mint bárhol máshol a szocialista blokkban. Az emberek pedig cserébe hallgattak ’56-ról. Nem beszéltek arról, ami kellemetlen, nem neveztek senkit a nevén. Ez a magatartásforma generációról generációra öröklődött. Amikor megszűnt a Szovjetunió, nálunk elmaradt a tisztázás, ami nem azért lett volna fontos, hogy legyen kire mutogatni, mint Biszku Bélára, hanem hogy jobban megismerjük az emberi működést. Ki miért döntött így?

A hatalmas besúgóhálózat zöme nem hibáztatható, viszont tanuljuk meg egymásról emberként, hogy egy-egy adott szituációban hogyan szoktunk viselkedni. Ez az egyetlen útja annak, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát – szögezi le Nagy Piroska.

Az asszony 2000 óta az Amerikai Nemzetközi Iskola magyarkultúra-tanára. 2012-es fotóalbumának utolsó képe az első szabad parlamenti választásokon készült. Ekkor el kellett döntenie, hogy tanuljon-e meg „rendesen” fotózni, vagy más utat válasszon. Végül arra jutott, hogy ő sosem képekben gondolkodott. Morális parancs vezette: arra gondolt, hogyan tud segíteni az ügynek, hogyan tudja előrevinni azt.

Balogh János rendész százados megindítja az oszlatást 1988. október 23-án

A történet befejeztével ő is letette a fegyvert, és már csak családi fényképeket készített.

– Számomra a rendszerváltás ugyanolyan fontos, mint 1956. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mi döntöttük meg a rendszert. A Szovjet­unió széthullott, de az hatalmas dolog, hogy az ember kiállt az igazságért, és ezt vállalta olyan szituációban, amikor baja lehetett belőle. A rendszerváltás mindannyiunké. Pártfüggetlen. A mai gyerekek nem tudják, hogy milyen érzés diktatúrában, szabadság nélkül élni. Sokaknak az a véleménye, hogy a rendszerváltás nem történt meg, vagy másmilyet szerettek volna. Utóbbiról lehet vitatkozni, de a rendszerváltás megtörtént.