Torockói kilátások

A fotográfus jó hosszan cipelhette masináját, hogy e felvételt elkészíthesse egy magaslatról, s hogy a lábai előtt heverhessen az építészetileg és néprajzilag is oly fontos bányavároska a drámai méretű Székelykő vársziklájával együtt.

„Kedves édesapám és anyám! Éppen fent vagyunk a Székelykövön. Sajnos köd van, mert borús az idő. Reméljük holnap szebb idő lesz, mert az eddigiek is szebbek voltak. Ezt a lapot fenn a hegy tetején írom. Holnap Tordára indulunk. A viszontlátásig mindnyájatokat csókol, Sanyi. Toroczkó – Székelykő, 1915. IV. 4.”

Szép zöld turulos bélyeg és jellegzetes magyar királyságbeli körbélyegző röpítette ezt a különleges lapot Kolozsvárra, a Fürdő utca 11. alá, egy bizonyos Kónya Sándor tekintetes úrnak. Szentül állítom, nem volt szándékos, de torockói gyűjteményem valamiért épp ezt a példányt „dobta” most az időutazáshoz: pont azt, amelyet napra pontosan 111 esztendeje adtak fel Erdély legfestőibb tájáról.

S ha már a különleges egybeeséseknél tartunk, e lap is az egyik legfestményszerűbb, ami valaha készült Torockóról. A Wernes István helyi kiadásában napvilágot látott példány ugyanis az egyik legszebben színezett képes levelezőlap az eddig kikutatott felvételek közül, amire már az első Torockó és környéke régi képeslapokon albumom szerkesztése során is felfigyeltem.

A fotográfus jó hosszan cipelhette masináját, hogy e felvételt elkészíthesse egy magaslatról, s hogy a lábai előtt heverhessen az építészetileg és néprajzilag is oly fontos bányavároska a drámai méretű Székelykő vársziklájával együtt. A kolosszusnak 1130 méteres a legmagasabb pontja, és ezt 111 éve fel is véste a lapra a hegyet megmászó ifjú, akinek vélhetően meg sem fordult a fejében, hogy Torockót és Kolozsvárt is megszállja pár éven belül egy idegen balkáni hatalom – a Székelykő csúcsa pedig magasabbnak fog számítani, mint a maradék anyaország jelenlegi csúcsa, a Kékes.

Az Europa Nostra-díjas, messziről fehérlő házsorokkal büszkélkedő szépséges Torockó nem tért vissza Észak-Erdély visszacsatolásakor, de 1940 előtt és az után is erősen igyekezett megtartani magyar identitását. Nem is tehetett mást, hiszen addigra már Orbán Balázsnak, Jókai Mórnak, Malonyay Dezsőnek és később Ignácz Rózsának hála, szépen beépült a köztudatba sajátos néprajza, kalotaszegivel vetekedő népviselete, vasműves hagyományrendszere, legendáiról, történelméről, s természeti adottságairól nem is beszélve. Különösen fájt a nemzetnek, hogy Trianonban ez a kis magyar ékszerdoboz is el lett lopva.

A magyarságnak viszont ma is komoly feladata van itt, s nem csak a helyieknek. Régóta és viszonylag gyakran járok le Torockóra, kutatni, előadni, s ha adódik, akkor pihenni, kirándulni, beszélgetni a sok itteni régi ismerőssel. Örömforrásaikat, gondjaikat sokszor átbeszéltük már. Amit mi tehetünk, hogy-e történelmileg, néprajzilag és számos más vetületében is fontos magyar bástya megmaradjon Erdélyben, az az, hogy minél többször útba ejtjük. S legfőképp nem csak egy-egy éjszakára, átutazóban, mert szomjazzák a magyar utazót, de főképp azt, aki – megsúgom – alázattal jön és nem kutyafuttában. Hiszen megérdemlik, szórványnak sem nevezném őket a román tengerben.

Ráadásul néhány éve felütötte fejét egy új veszély, a beszivárgás, ami sajnos már műemléki ingatlanvásárlás terén is tapasztalható a faluban. Történik ez úgy, hogy nekünk, magyaroknak valahogy eszünkbe sem jut, hogy egy színromán faluba beköltözzünk. De nekik, akkor mégis hogy jut eszükbe egy kulturális és vallási vetületben is gyökeresen más településre beköltözni? – tehetjük fel joggal a kérdést, a múlt drámáit is figyelembe véve. Ehhez persze megágyaztak már az 1930-as években, amikor ortodox templom épült Torockó kellős közepén, kőhajításnyira az ódon magyar unitárius templomtól. Akkor nem voltak elég erősek a helybéliek, hogy ezt megakadályozzák. Most viszont lehet még tenni a jövőért.

A jelenkori probléma a pandémia idején kezdődött, amikor a lezárt határ miatt megcsappant a magyarországi turisták száma, majd „a semmiből” a falu elnyerte a nemzetközi FIJET-díjat, amivel a szakírók Románia első számú turisztikai célpontjának nyilvánították. Ekkor egyszeriben idekapott a románság. Torockó viszont messze nem az ő fogadásukra volt berendezkedve, ezért egyszeriben azt kezdtem magam előtt látni kicsiben, mint ami szülővárosommal, Nagyváraddal történt az első beszivárgások idején és történik ma is, amikor már létében támadják az ottani magyarságot.

Nem szabad megengedni, hogy Torockó, ez az oly sokunkat megérintett szent hely is műveleti területté váljon. A falu több napra elegendő látnivalót rejt, amit Hantz Lám Irén részletes útikalauzai, és Balogh Szabolcs művei is bizonyítanak, nem csak az enyémek. Ezek jóformán házról házra feltárják a hajdani bányaváros kincseit. Legyünk jelen minél többen, minden évszakban Torockón, amire a helyi Duna-ház számos egyedi programja is ösztönöz. Higgyék, el meg fogja érni, hosszú távon is egyrészt a vendégszerető falunak, másrészt nekünk, honi utazóknak is.