Gyógyulás a fantomfájdalomból

Szerfelett őszinte, és minden oldala egy-egy emlékezetpolitikai felkiáltójel. Ez lehetne Margittai Gábor legújabb kötetének, a Fantomfájdalomnak a rövid sommázata.

Szerfelett őszinte, és minden oldala egy-egy emlékezetpolitikai felkiáltójel. Ez lehetne Margittai Gábor legújabb kötetének, a Fantomfájdalomnak a rövid sommázata. E könyv persze nem ostor, hanem egy nagy, megoldásokat is kínáló figyelmeztetés: tudatos emlékezetpolitika és tiszta nemzetpolitikai látásmód nélkül nincs valódi magyar jövő a Kárpát-medencében. Csak nihil, amiben a történelmi tudat megszűnik létezni.

A Van-e szabadulás nemzeti traumáink fogságából? alcímű kötetnek valójában minden oldala mélyen elgondolkodtató. Nem csoda, hiszen szerzője, az MCC Magyar Összetartozás Intézete igazgatója párjával, Major Anitával együtt már emberöltőnyi ideje kutatja a nemzeti emlékezet különböző dimenzióit és az azokat romboló tényezőket. A Külső magyarok, a Mi a madzsar?, a Trianoni menyecske, a Tiltott kastély és még több más kötet szerzője íróként, újságíróként, szerkesztőként, dokumentumfilmesként, sokáig lapunk Lugas mellékletének vezetőjeként milliónyi kilométert utazott be már azért, hogy feltárjon fehér foltokat a magyar történelemből, valamint hogy erős kritikai szemléletével felrázzon, láttasson és emlékeztessen. Mindezek fényében könnyű megállapítani, hogy nem igazán találni Margittainál sokoldalúbb kutatót, aki nem csak Hunyad megye szügyig érő fűben megközelíthető szórványemlékeihez, de még egy Isten háta mögötti Földközi-tengeri szigetre, Asinarára is többször elutazott, hogy a semmiből előássa egy olyan magyar hadifogoly-kolónia múltját, amelyről elfeledkeztünk. S amit egyesek nagyon is el akartak feledtetni.

A Fantomfájdalom aprólékosan és minden köntörfalazás nélkül felvázolja a jelenkori korfordulós, emlékezetkulturális válság sarokpontjait, az egykor oly ártalmatlannak és akadémiainak hitt internet mai visszásságait, amelyeket ha nem zabolázunk meg, új emlékezetpolitikai hidegháborús frontot kockáztatunk. Margittai Nietzschét, Huizingát és megannyi nagyságot hív segítségül, hogy megerősítsen bennünket: igenis, minden magyarnak felelőssége van abban, hogy ne legyen totális társadalmi amnézia, annak ellenére, hogy néha úgy tűnik, a saját múltunk rabjai vagyunk. Fontos megállapítást is közöl művében, miszerint a legtöbb „győztes” nyugati országban már nem akarnak „rágódni” a múltjukon, sőt el akarják felejteni azt, mint ahogy a brit történész, Peter Burke is írja: mert megengedhetik maguknak. Mi ebbe a jövőt veszélyeztető gyengeségspirálba nem keveredhetünk bele, erre egyfajta „védőoltást” nyújt e kötet, amelyet nemzetpolitikusainknak (a külhonban is) munkaköri kötelességből is kézbe kellene vegyenek.

Trianon és a szocializmus szörnyű emlékezetpolitikai és társadalmi hatásainak tárgyalása természetesen nem maradhat ki a könyvből, de a szerző jótékonyan hagy minket gondolkodni – mert mint jeleztük: a Fantomfájdalom minden oldala egy külön kis világ, még ha nem is egy-egy külön fejezet. Aztán rájövünk, hogy a múlt nagyon is közel van, s hogy a történelem nemhogy ismétlődik, de visszatér, kísért, ha úgy akar, és átalakít. De meg is öl, ha nem akarunk emlékezni figyelmeztető visszhangjaira. Elég csak a „győztesek” keményvonalas liberálisai által semmibe vett iszlám áradat elfogadására gondolni, amely tetszik vagy nem, egy végzetes elgyengülés, és megannyi amnéziás állapotban hagyott nyugati régió számlájára írható.

 

A magyar szórvány helyzetének feltárását a kutató hosszú ideje a zászlajára tűzte, s nem csak az erdélyit. Margittai érezvén a téma égető súlyát, kitágítja a fogalmat. Meglátása szerint ide sorolandók az örökségükért még ma is harcoló erdélyi főnemesek ugyanúgy, mint az afrikai magyarabok, és a meghallgatásra soha nem találó tanúnemzedékek tagjai, a nagy háború fogolyveteránjai is, akiket ki kell emelni a homályzónából. A Szórványból szórványba: utazások a végeken című fejezetben ő is tükröt tart azok elé, akik Erdélyben csak a Székelyföldet látják, ami egy hosszú ideje tartó hibasorozat része. Mert a magyar közgondolkodásba igenis be kell emelni a többi, magyarok által ma már ritkábban lakott Kárpát-medencei régiót, amely a Magyar Királysághoz, és ezzel együtt a magyar emlékezetkultúrához tartozik. Úgy a szászok által elhagyott falvakat, mint a honi, kényelmes utazók által kikerült Vajdahunyadot, Aradot vagy épp Erdély igazi történelmi fővárosát, Gyulafehérvárt. S ugyanez hasonlóképp igaz a Felvidék, Kárpátalja, a Délvidék és a nyugati végek esetében is.

S hogy miért olyan fontos mindez? Mert, nem hagyhatunk fehér foltokat a magyar emlékezetkultúrában. Másrészt pedig, Margittai Gábor szavait idézve, a szórványlétben egy nemzet saját megmaradás- és identitáskérdéseire is stratégiai válaszokat kaphat. Ennek magunkévá tételéhez is erős fogódzót nyújt ez a kötet a benne közölt mélyreható elemzéseivel és nagyszerű riportjaival.

(Margittai Gábor: Fantomfájdalom – Van-e szabadulás nemzeti traumáink fogságából? MCC Press, Budapest, 2025. 192 oldal, 5950 Ft)