Törésvonal

Az új technológiákkal szemben egyre nagyobb a kiábrándultság, és növekszik a félelem. A közösségi média azt ígérte, hogy közelebb hozza az embereket – ezzel szemben behatol a magánéletünkbe.

Robotnővér egy bangkoki kórházban. Kreatív destrukció? Fotó: Athit Perawongmetha Forrás: Reuters

Az új technológiákkal szemben (informatika, mesterséges intelligencia, génszerkesztés, nanotechnológia) egyre nagyobb a kiábrándultság, és növekszik a félelem. A közösségi média azt ígérte, hogy közelebb hozza az embereket – ezzel szemben behatol a magánéletünkbe, és politikai propagandát folytat. A digitális platformok által működtetett gazdaságban és az internetes kereskedelemben kiábrándítóan alacsonyak a keresetek. A fiatalok az okostelefon-mánia fogságában élnek. Attól félünk, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat, és az autoriter rendszerek ezzel tartják ellenőrzés alatt a lakosságot.

Az Economist karácsonyi számának vezető cikke ezt a félelmet igyekszik eloszlatni. Érvelésének fő vonala, hogy az új technikai vívmányok megjelenése mindig aggodalmat váltott ki. Az ipari forradalom idején a ludditák összetörték a gépeket, hogy ne vegyék el a munkájukat. Az elmúlt évtizedek robotizációjától való félelem sem igazolódott be, a bővülő szolgáltatások felszívták a felesleges munkaerőt. A mostani új technológiák is „kreatív destrukcióval” járnak – az új megsemmisíti, felszámolja a régit, és új lehetőségeket teremt. Sőt – érvel az Economist – az új technológiák okozta problémákat a még újabb műszaki fejlesztéssel lehet kiküszöbölni. Mint környezetgazdász ebben kételkedem: a gépkocsik által okozott légszennyezésre például a jobb motorok és a katalizátorok nem adnak megoldást, mert a járműállomány nagyobb mértékben növekszik, mint ahogy az egy autó által okozott szennyezés csökken. És azt sem látom, milyen műszaki megoldásokkal lehetne elhárítani a klímakatasztrófát.

És hogy az új technológiák beilleszthetőek lennének a korábbi műszaki újítások sorába? – azt hiszem, itt most lényeges törésről van szó. Az eddigi technológiák és találmányok – a keréktől a mágneses lebegő gyorsvasútig – kényelmünket szolgálták: megkönnyítették a munkát, az életünket, növelték az emberi tevékenység produktivitását. A gyógyszerek és orvosi készülékek – a C-vitamintól az antibiotikumokig és a mágneses képalkotó diagnosztikákig – javították egészségünket. De nézzük csak az új technológiákat! Az internet és az okostelefonok hihetetlen módon megnövelték a kommunikációs lehetőségeket. Ez nagyszerű. De egyre gyakoribb, hogy a fiatalok ezt a közlési módot jobban szeretik, mint az élő, társas kapcsolatot. Érezzük, hogy itt már valami baj van, ez abnormális. A milliószámra egyedül élő idős japán nők életébe életet és színt visz a beszélő robot: otthon várja őket valaki, aki megkérdezi, hol voltak, mit csináltak, mit vásároltak. Ez remek. De vannak olyan japán fiatalok, akik jobban érzik magukat chatbotjukkal, beszélő robot társukkal, mint élő barátaikkal, ismerőseikkel. A robot minden szellemi társas igényüket kiszolgálja, nem mond ellent, simán, konfliktus nélkül lehet vele élni… Érezzük, hogy itt már másról van szó, mint a műszaki fejlődés által nyújtott előnyökről, életfeltételeink, élet- és munkakörülményeink javításáról. A technológia itt már nem eszköz, hanem társsá lépett elő, az emberi kapcsolatok alanya. Ez már emberi mivoltunkat, lényegünket érinti. Amit pedig a géntechnológia kínál: utódaink szellemi és testi tökéletesítését, testi sejtjeink visszafiatalítását, az életkor jelentős meghosszabbítását, és ahogy azt eléri (genetikai állományunk megváltoztatásával), szintén nem tekinthető a korábbi gyógymódok folytatásának. (A véráramba beküldött, molekuláris méretű és majdan ott különféle „szerelési munkákat” elvégző nanorobotok még inkább tekinthetők majd a korábbi technológiák meghosszabbításának.)

Robotnővér egy bangkoki kórházban. Kreatív destrukció?
Fotó: Reuters

De mit is tekinthetünk emberi mivoltunk fő jellemzőjének, lényegünknek? Az öntudaton túl azt, hogy halandók vagyunk, és szellemi és fizikai képességeink korlátozottak. Az új technológiák ezzel szemben éppen azt kínálják, hogy halhatatlanná tesznek, és testi és szellemi képességeinket korlátlanul fejlesztik, azaz isteni tulajdonságokkal leszünk felruházva. Ezt nevezi Harari Homo Deusnak, az istenné vált embernek.

A neurobiológia a genetikával és az informatikával szövetkezve az agy szkennelésére, letöltésére törekszik, mely majd lehetővé teszi, hogy virtuálisan, digitális adathordozókon örökké élhessünk. Kurzweil – Neumann nyomán – szingularitásról beszél, amikor majd a gépi intelligencia utóléri az emberit, és a kettő egyesül. Letérünk az evolúció csigalassúságú pályájáról, és a technikai fejlődés gyorsforgalmi sztrádáján száguldunk tovább. Eljön a kiborgok és kimérák kora. Az új technológiák tehát nem környezetünket, eszközeinket, életkörülményeinket változtatják meg, mint az eddigiek, hanem minket magunkat!

Akarjuk-e ezt a jövőt? Amely az emberek tömegétől elveszi az értelmes munka lehetőségét, az életnek értelmet adó öngondoskodás felelősségét, és a magánélettől a politikai rendszerig mindent felforgat. Az Economist – híven önmagához – egy korábbi elemzésében a mesterséges intelligencia kordában tartását is ugyanolyan technikai problémának tartotta, mint az állam, a piac vagy a hadsereg ellenőrzését, politikai kontrollját. Ez azonban más jellegű feladat, és nem hasonlítható a piacszabályozáshoz vagy egy gazdasági ágazat speciális jellemzőinek áttekintéséhez. Max Tegmark, napjaink legjelesebb mesterségesintelligencia-kutatója nemzetközi szervezetet hozott létre az informatika legjobb szakértőiből a mesterséges intelligencia kordában tartására, melyet a XXI. század legnagyobb kihívásának tekint. Sokan úgy gondolják, hogy az atomfegyverek fel nem használása, a rájuk vonatkozó nemzetközi megállapodások jó például szolgálnak a leginkább destruktív technológia szabályozására. Tévedés, az atombomba könnyű eset, egyszerű döntésről van szó: vagy mindenki tartózkodik a bevetésétől, vagy mindnyájan elpusztulunk. A mesterséges intelligencia és az új technológiák esetében azonban nem lehet megmondani, hogy melyik az a pont, amelyen túllépve már nincs visszaút, amikor a fejleményeket már nem lehet megállítani. Nem kellett volna hagyni, hogy kifejlesszék az arcfelismerő algoritmusokat? Vagy következetesen tiltani kellett volna minden olyan genetikai eljárást, mely érinti a csíravonalat? Miközben az új technológiák számtalan áldását élvezzük, nem tudjuk, hogy mikor lépjük át a kritikus pontot.

Amikor mérnökök, informatikusok újabb és újabb lenyűgöző eredményekről számolnak be, közgazdászok pedig azon sopánkodnak, hogy le vagyunk maradva a digitális gazdaságban, ne feledjük, ez a technológia már nem az a technológia! Kézben tartásához, korlátozásához az eddigiekhez képest más módszerekre lesz szükség.

A szerző közgazdász és társadalomkutató