Kicsit olyan lett a cím, mint egy Bartók-darab – gondolta magában Rezeda Kázmér, de nem bánta. Mint az Este a székelyeknél, lento rubato – allegretto, csak enyhén megbicsaklana a prozódia, ugye, mert a „vándor székely hazatalál” az nyolc szótag, míg a „vándor tót hazatalál” csak hét, az meg kevés. Azt csak úgy lehetne megoldani, hogy „vándor tót hazatalál”, vagy „vándor tó-ót hazatalál”, de egyik sem az igazi…
Persze sokan gondolhatják, hogy ez mellékszál. És talán igazuk is van. Rezeda Kázmérnak mégis eszébe jutott, s ha már eszébe jutott, hát morfondírozott is rajta, mert szokása volt őneki a morfondírozás, hiába. A morfondíron túl pedig az látszik a lényegnek, hogy Rezeda Kázmér Kozárdon töltött egy estét.
Itt is meg kell állnunk egy pillanatra. Ha ugyanis Rezeda Kázmér Párizsban, New Yorkban vagy Moszkvában töltött volna egy estét, nem kellene megállni egy pillanatra, mert nagy valószínűséggel feltételezhetnénk, hogy mindenki tudná, hol volt Rezeda Kázmér.
Kozárddal nem ennyire egyértelmű a helyzet. Viszont az is igaz, hogyha Rezeda Kázmér Moszkvában lett volna, nem ötlött volna fel benne Bartók, ellenben ha mégis felötlött volna, stimmelt volna a prozódia úgy is, mint „vándor orosz hazatalál”, ebből is látszik, mennyire bonyolult dolgok ezek.
De térjünk vissza Kozárdra!
Kozárd odafent van Nógrádban, a Pásztói járásban, festői vidéken, arrafelé, amerre egykoron egy bizonyos Mikszáth Kálmán nevű zseni szinte időmértékes prózát írt:
„Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai ahhol…
Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a »bacsa« lakik egy fedél alatt a juhaival.”
Az ilyesféle prózát nem lehet megunni, nem lehet abbahagyni, éppen ezért Rezeda Kázmér továbbgondolta kicsit, legalább a méla furulyaszóig:
„Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint »méretlen húst« főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a »Kopanyica« völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön: