Este Kozárdon

Kozárd odafent van Nógrádban, a Pásztói járásban, festői vidéken, arrafelé, amerre egykoron egy bizonyos Mikszáth Kálmán nevű zseni szinte időmértékes prózát írt.

Szerényi Gábor rajza

Kicsit olyan lett a cím, mint egy Bartók-darab – gondolta magában Rezeda Kázmér, de nem bánta. Mint az Este a székelyeknél, lento rubato – allegretto, csak enyhén megbicsaklana a prozódia, ugye, mert a „vándor székely hazatalál” az nyolc szótag, míg a „vándor tót hazatalál” csak hét, az meg kevés. Azt csak úgy lehetne megoldani, hogy „vándor tót hazatalál”, vagy „vándor tó-ót hazatalál”, de egyik sem az igazi…

Persze sokan gondolhatják, hogy ez mellékszál. És talán igazuk is van. Rezeda Kázmérnak mégis eszébe jutott, s ha már eszébe jutott, hát morfondírozott is rajta, mert szokása volt őneki a morfondírozás, hiába. A morfondíron túl pedig az látszik a lényegnek, hogy Rezeda Kázmér Kozárdon töltött egy estét.

Itt is meg kell állnunk egy pillanatra. Ha ugyanis Rezeda Kázmér Párizsban, New Yorkban vagy Moszkvában töltött volna egy estét, nem kellene megállni egy pillanatra, mert nagy valószínűséggel feltételezhetnénk, hogy mindenki tudná, hol volt Rezeda Kázmér.

Kozárddal nem ennyire egyértelmű a helyzet. Viszont az is igaz, hogyha Rezeda Kázmér Moszkvában lett volna, nem ötlött volna fel benne Bartók, ellenben ha mégis felötlött volna, stimmelt volna a prozódia úgy is, mint „vándor orosz hazatalál”, ebből is látszik, mennyire bonyolult dolgok ezek.

De térjünk vissza Kozárdra!

Kozárd odafent van Nógrádban, a Pásztói járásban, festői vidéken, arrafelé, amerre egykoron egy bizonyos Mikszáth Kálmán nevű zseni szinte időmértékes prózát írt:

„Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai ahhol…

Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a »bacsa« lakik egy fedél alatt a juhaival.”

Az ilyesféle prózát nem lehet megunni, nem lehet abbahagyni, éppen ezért Rezeda Kázmér továbbgondolta kicsit, legalább a méla furulyaszóig:

„Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint »méretlen húst« főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a »Kopanyica« völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

Olej juhainak

Selyem legelője,

Ezüst a nyakszíja,

Arany a csengője.”

Szerényi Gábor rajza

Ezt a méla furulyaszót hallotta Rezeda Kázmér, amikor beült este Kozárdon a Vadvirágba. Az ilyesféle véletlenekből áll össze az élet sava-borsa.

Vadászni járt Rezeda Kázmér a vidéken kedves barátjával, Jóskával, akinek duhaj természete volt, de csak olykor-olykor. S így kerültek a Vadvirágba.

Ezen a ponton vissza kell emlékeznünk Encsre, s Encsen az Anyukám Mondtára. Ugye, Encs ott van, ahol a kurta farkú kismalac túr, és ott csúcsgasztronómia lelhető fel. Na most, az a helyzet, hogy kell legyen még egy kurta farkú kismalac, ugyanis Kozárd sincs közelebb Encsnél. Viszont Kozárdon is csúcsgasztronómia mosolyog a vándorra, akit jó sorsa odavet.

Az a helyzet, hogy Kozárdon van egy meghatározó família, a Hajas família. Jól van ez így, mindig kell legyen egy meghatározó família, nem volt ez másképpen Kozárdon sem, ahol egykoron az Esterházyak, a Marsovszkyak, a Hatvany-Deutschok voltak ezek a famíliák. Most pedig a Hajasék. S mivel jó patriótákról beszélünk, a falu fölöttébb nagy hasznát látja őnekik.

Na most, a Vadvirág étterem is a Hajasoké.

S a család ifjabbik férfi tagja, a Péter elhatározta, hogy a Vadvirágból a vizes pörkölt, rosszul kirántott hús és hideg palacsinta szentháromsága helyett olyasféle vendéglőt fabrikál, mint Encsen az Anyukám Mondta.

Ehhez első lépésként odacsábította Ruga Endre séf urat valamelyik előkelő budapesti szállodából.

És megérkezett Ruga Endre, s véle az új étlap.

Rezeda Kázmér előételnek kacsamájat evett ringlószilvával és pirított brióssal, s amikor megízlelte azt a kacsamájat, közel állt ahhoz, hogy sikoltozni kezdjen a gyönyörűségtől, mint Hrabal mester Őfelsége pincére voltam művében az egyik szereplő, amidőn megízlelte a tevepúpot.

Pedig ez még csak a kezdet volt!

Ugyanis a kacsamájat (ringlószilvával, pirított brióssal!) marhaconsommé követte grízgaluskával, zöldségekkel, kicsi lábaskában, melléje külön tálon a velő, benne a csontházában – s úgy kell kiütni belőle, igen, pontosan úgy, ahogy Latinovits tette a Szindbádban.

Itt került a képbe a kenyér, ugyanis a velő alá kenyér szükségeltetik ezen a földrajzi szélességen.

Kozárdon, a Vadvirágban nem csinálnak viccet a kenyérből sem. Hanem feladják az ország legjobb kenyerét. Az pedig a G&D kézműves cukrászat és pékség kenyere a salgótarjáni műhelyükből. Ezt a pékséget és cukrászatot Szó Katalin, Szó Gellért és Szó Dániel viszi, többször ők lettek a legjobb croissant verseny győztesei, és Rezeda Kázmér külön szívébe zárta őket, amiért életrajzukként mindnyájan ezt írták: Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit – stb., stb. Ez pedig ugyebár nem más, mint „a latint utánzó összefüggő szöveg, amelyet a nyomdászatban és az informatikában a betűtípusok, a tipográfia és az elrendezés bemutatására használnak”.

Így kell ezt csinálni. Meg kell sütni a legjobb kenyeret, a legjobb croissant-t, a többi meg nem számít.

Nos, a leves után őzet evett Rezeda Kázmér. Egészen pontosan őzet vadasan, burgonyagombóccal. Ez azért volt különös, mert Rezeda Kázmér rajongott a vadhúsért, kivéve az őzet. Az őzön mindig érzett valami stichet, amelyet nem szívelt. Ám a tulaj kifejezetten rábeszélte, hogy csak próbálja meg, ha nem ízlik, legfeljebb otthagyja.

Rezeda Kázmér nem hagyta ott. Fölséges volt, s nem volt stichje.

S csak hogy tudjuk, mit hagyott el Rezeda Kázmér azért az őzért: volt ott hosszan, lassan sült kacsacomb, szuvidált mangalica, vörösboros szarvas, angus marhaszték, tanyasi csirkemell, borjúpaprikás vagy éppen juhtúrós, káposztás sztrapacska mangalicapörccel.

Ideje szót ejteni a borokról is.

Gyöngyöspatai borokat kínál a Vadvirág, no de milyeneket!

Egy szűretlen, derítetlen kékhegyi Andezit volt az első tétel, ami cabernet franc Piroska-Orbán Szilvia pincéjéből – nos, felebarátaim, az mennyei! S aztán Losonci Bálint Turánja – azt kortyolva megint kiabálni kell, mint a tevepúpnál.

Rezeda Kázmér az estét csokoládétortával zárta, amelyhez lágy tejszínt adtak. S mikor ágyba bújt aztán, éjfél után, a Hajasék ízléses vendégházában, elégedetten állapította meg, hogy nincsen veszve semmi sem. És Mikszáth volt kísérője az álomvilágba:

„Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolta a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.”

Hát igen… Ez pedig eszébe juttatta a régi kuplét, miszerint „az ember egy léha, könnyelmű senki, mégis ma mily nehéz embernek lenni”, aztán elnyomta az álom.