Nejlon és klímaszorongás
Ez szemét! – turkálja néhány tinédzser az Adidas cipőket. Néhány márkának, Pradától a Patagoniáig ez dicséret. Amikor az Adidas bejelentette, hogy 2024-től csak újrahasznosított poliésztert fog használni tornacipőihez, a nemzetközi sajtó az egekig magasztalta. A Patagonia már a 90-es évek óta használ PET-palackokat a kabátjai gyártásához, Stella McCartney az idén felhagy a frissen készült nejlonlonszálak, 2025-ben pedig az új poliészter használatával. A H&M évek óta hirdeti fenntartható kollekcióját, és egyre több fast fashion bolt igyekszik fenntarthatóként leírni ruháit.
Kimberley Smith, az amerikai Everlane termelési igazgatója szerint amikor a cég öt évvel ezelőtt elkezdett foglalkozni az újrahasznosított ruhákkal, az anyagkereskedőktől még külön kellett kérni a megfelelő alapanyagokat, most viszont rögtön újrahasznosított anyagokat mutatnak mindenkinek. A klímaszorongás hozott tehát bizonyos pozitív változást a divatban. 2016-ban Emma Watson kizárólag újrahasznosított PET-palackokból készült Calvin Klein ruhában jelent meg a MET gálán, mert „jól akartam kinézni, jól akartam érezni magam, de jót is akartam tenni, mert számomra ez a luxus”.
Az első szintetikus szál a rayon volt, majd az 1930-as években az amerikai DuPont megalkotta a nejlont, egy évtizeddel később a britek pedig a poliésztert. A polimertechnológiának köszönhető erős és könnyű műanyag szálak először drágábbak voltak a selyemnél. A második világháború idején a nejlon alapfelszereltség lett az ejtőernyők és a sátrak alapanyag-szükséglete miatt, a leeső darabok pedig Európa feketepiacain komoly fizetőeszközökké léptek elő. 1955-re már a Life magazin ünnepelte a műanyag szálak eldobható kultúráját, amely mára szitokszóvá vált.
Másodpercenként egy eldobott ruhákkal megrakott teherautó gördül be a világ valamely föld alatti szemétlerakójába vagy -égetőjébe. A ruhákból 1,4 kvadrillió műanyag szál került már az óceánokba, miután a 90-es évek óta több poliésztert, akrilt és nejlont varrnak a ruhákba (ma körülbelül 60 százalékot), mint pamutot. 2025-ig pedig a várakozások szerint megháromszorozódik majd a poliészterhasználat a kétezres évek elejéhez képest.
A pamuthoz való visszatérés nem jelentene megoldást, mivel egy kiló pamut termelése 22 500 liter vizet emészt fel. Maradnak a szintetikus szálak, de nem mindegy, azok miből készülnek. A legtöbb „öko”, „zöld”, „fenntartható” jelzővel hirdető cég műanyag palackokat vagy műanyag halászhálókat használ az újrahasznosított ruhák előállításához.
Ez azonban a divat szennyezésének problémáját nem oldja meg, mivel az igazi újrahasznosítás akkor történik, ha előző ruhák anyagából készül új szövet. Ehhez azonban szét kell válogatni az eredeti alapanyag szálait, ami mechanikusan általában annyira sikerül, hogy csak olyan új szálakat lehet a többé-kevésbé szétválogatott régi szálakból létrehozni, amelyeket keverni kell az újonnan előállított poliészterrel vagy nejlonnal. Kémiai szétválasztás nyomán oldható meg, hogy a régi műanyag szálak az új szálakhoz hasonló tulajdonságokkal szülessenek újjá.
A svéd Re:newcell, az amerikai Evrnu, az olasz Aquafil és az angol Worn Again Technologies járnak élen a kémiai újrahasznosításban, azonban a technológia drágasága okán a legnagyobb szennyező fast fashion cégek ezt alig használják.
A divat körforgásának valóban szent Grálja, ha új ruhákat sikerül varrni a régi alapanyagokból, ám ez elfogadhatóvá teszi a túltermelést és túlköltést, ami az eldobható kultúra legnagyobb problémája. Ezért az igazi környezetvédelemhez nemcsak a technológiai fejlődés, de a fast fashion gondolkodás visszaszorítása is hozzátartozna. Azonban a H&M, a Zara, a Primark szakértői ezt régen felismerték, ezért marketingjük az újrahasznosítás hangsúlyozásával arra irányul, hogy vevőiknek nehogy eszükbe jusson: a világon termelt ruhák egy százalékát hasznosítják tényleg újra. (Jancsó Orsolya)