Nemrégiben emlékeztünk Zenthe Ferencre, születésének századik évfordulójára. Az a helyzet, hogy annyi szép és fontos színpadi és filmes szerep dacára az egész nemzet egyöntetűen és megfellebbezhetetlenül a Tenkes kapitányaként emlékezik rá, míg világ a világ (no meg a Szomszédok Taki bácsijaként, de ezt most hagyjuk). Pedig biztos vagyok abban, hogy az 1963-as forgatáson még Zenthe sem sejtette, hogy a könnyed, szórakoztatónak szánt széria milyen mély nyomot hagy majd nemzedékek emlékezetében és történelemszemléletében.
A több mint fél évszázada bemutatott sorozat a magyar televíziózás történetének első szériája volt. Tegyük hozzá, egyben a legsikeresebb is; se szeri, se száma ismétléseinek, felújításainak. Alkotói még egy mozifilmet is összevágtak epizódjaiból néhány évvel a tévés bemutató után, s akkor már bizonyára erősen bánták, hogy silány, fekete-fehér nyersanyagra, korabeli léptékkel is nevetségesen alacsony költségvetésből forgatták a sorozatot. Megért volna szebb, látványosabb tálalást a produkció, de hát kit érdekelt akkoriban, hogy fekete-fehérben járnak túl hétről hétre a kurucok a labancok eszén! Legalább nézhettünk valamit, ami szórakoztató, érdekes, izgalmas, és amit nézve jó érzés volt magyarnak lenni. Csak mellékesen jegyzem meg, akkoriban a fiúk még játszottak kuruc-labancost, s persze az istennek se akart senki labanc lenni. Ma már ugyan ki játszik kuruc-labancost? A kölykök azt sem tudják, mi az.
Ami csaknem hatvan esztendővel A Tenkes kapitánya forgatása után különösen szomorú: immár fekete-fehér történelmi sorozataink sincsenek, nemhogy színesek. Sem olcsók, sem drágák, sem viccesek, sem komolyak. Az utóbbi egy-két évtizedben valósággal száműzték ezt a műfajt a magyar képernyőkről (a néhány kínos kísérletről most inkább ne is beszéljünk).
Zenthe Feri bácsiék fénykorában a kínai tévénézők tízmilliói is a Siklós környéki magyar szegénylegényeknek szurkoltak, akik a nagyságos Rákóczi fejedelem parancsára nyugtalanították a megszálló labancokat. (Bizony, akkoriban a kínai kölykök is kuruc-labancost játszottak.) Ma kicsit más a helyzet. Ma már a magyar nézők is Szulejmánnak szurkolnak, amikor a szultán a képernyőn megütközik a potrohos II. Lajos magyar királlyal Mohács mezején. Meg persze szurkolunk a derék Tudoroknak, a jó szándékú Borgiáknak, a galamblelkű vikingeknek, szurkolunk töröknek, németnek, angolnak, skandinávnak, csehszlováknak, szurkolunk mi mindenkinek nagyon szívesen, csak éppen a mieinknek nem nagyon tudunk szurkolni.
