Szurkolni Szulejmánnak

Nemrégiben emlékeztünk Zenthe Ferencre, születésének századik évfordulójára.

Művészportré. A Tenkes kapitánya forgatásán, 1963-ban készült a Farkas-hegyen Fotó: MTI/Keleti Éva

Nemrégiben emlékeztünk Zenthe Ferencre, születésének századik évfordulójára. Az a helyzet, hogy annyi szép és fontos színpadi és filmes szerep dacára az egész nemzet egyöntetűen és megfellebbezhetetlenül a Tenkes kapitányaként emlékezik rá, míg világ a világ (no meg a Szomszédok Taki bácsijaként, de ezt most hagyjuk). Pedig biztos vagyok abban, hogy az 1963-as forgatáson még Zenthe sem sejtette, hogy a könnyed, szórakoztatónak szánt széria milyen mély nyomot hagy majd nemzedékek emlékezetében és történelemszemléletében.

A több mint fél évszázada bemutatott sorozat a magyar televíziózás történetének első szériája volt. Tegyük hozzá, egyben a legsikeresebb is; se szeri, se száma ismétléseinek, felújításainak. Alkotói még egy mozifilmet is összevágtak epizódjaiból néhány évvel a tévés bemutató után, s akkor már bizonyára erősen bánták, hogy silány, fekete-fehér nyersanyagra, korabeli léptékkel is nevetségesen alacsony költségvetésből forgatták a sorozatot. Megért volna szebb, látványosabb tálalást a produkció, de hát kit érdekelt akkoriban, hogy fekete-fehérben járnak túl hétről hétre a kurucok a labancok eszén! Legalább nézhettünk valamit, ami szórakoztató, érdekes, izgalmas, és amit nézve jó érzés volt magyarnak lenni. Csak mellékesen jegyzem meg, akkoriban a fiúk még játszottak kuruc-labancost, s persze az istennek se akart senki labanc lenni. Ma már ugyan ki játszik kuruc-labancost? A kölykök azt sem tudják, mi az.

Ami csaknem hatvan esztendővel A Tenkes kapitánya forgatása után különösen szomorú: immár fekete-fehér történelmi sorozataink sincsenek, nemhogy színesek. Sem olcsók, sem drágák, sem viccesek, sem komolyak. Az utóbbi egy-két évtizedben valósággal száműzték ezt a műfajt a magyar képernyőkről (a néhány kínos kísérletről most inkább ne is beszéljünk).

Zenthe Feri bácsiék fénykorában a kínai tévénézők tízmilliói is a Siklós környéki magyar szegénylegényeknek szurkoltak, akik a nagyságos Rákóczi­ fejedelem parancsára nyugtalanították a megszálló labancokat. (Bizony, akkoriban a kínai kölykök is kuruc-labancost játszottak.) Ma kicsit más a helyzet. Ma már a magyar nézők is Szulejmánnak szurkolnak, amikor a szultán a képernyőn megütközik a potrohos II. Lajos magyar királlyal Mohács mezején. Meg persze szurkolunk a derék Tudoroknak, a jó szándékú Borgiáknak, a galamblelkű vikingeknek, szurkolunk töröknek, németnek, angolnak, skandinávnak, csehszlováknak, szurkolunk mi mindenkinek nagyon szívesen, csak éppen a mieinknek nem nagyon tudunk szurkolni.

Pedig szeretnénk – de ők nem bukkannak fel a képernyőn.

Valami furcsa és megmagyarázhatatlan bénultság jellemezte az elmúlt évtizedek televíziós filmgyártását. Létezhetett egy alapszabály, miszerint a magyar történelem tabu. „Nem készítünk történelmi sorozatokat. Sem kalandosakat, sem szórakoztatókat, sem vicceseket, sem romantikusokat, főképp nem magyarkodóst. Olyat végképp nem!

A legjobb, ha nem készítünk semmilyet!” Így gondolkodtak a döntéshozók, holott a társadalom történelmi képe, ismerete szinte kizárólag a képernyőn látottakból áll össze. Ez nem feltétlenül jó, de ettől függetlenül így van. Így volt régen is; tegye fel a kezét, aki az 1552-es egri ostrom eseményeit a történészek szakmunkái alapján ismeri, és véletlenül sem az Egri csillagok vagy még inkább annak látványos filmadaptációja révén. No ugye…

És éppen ez az oka annak, hogy minden nemzet óriási gondot fordít arra, hogy nemzeti történelmét minél színesebben, sokrétűbben dolgozza fel különböző televíziós sorozatok formájában. Így tudják minél szélesebb társadalmi réteghez eljuttatni a hazafias, nemzeti történeteket. Az M5-ön most is megy a lengyelek történelmi szériája Koronás sas címmel. A XIV. századi lengyel királyság históriáját északi barátaink eleve 405 részesre tervezték, 2018 óta tart, most forgatják a negyedik évadját. A sorozat szereplői között számos magyar történelmi személy is felbukkan. Az egyik főszereplő például Hedvig, Lengyelország anyakirálynéja, Árpád-házi Jolán magyar királyi hercegnő lánya és IV. Béla unokája.

A szerbek is gőzerővel dolgoznak nemzeti múltjuk méltó feldolgozásán. Két éve kezdték forgatni a szerb televíziós filmgyártás eddigi legambiciózusabb vállalkozását, nemzeti dinasztiájuk, a Nemanják történetét bemutató szériát. Impozáns díszletek, lenyűgöző kosztümök, eredeti helyszínek – a szerbiai közszolgálati televízió különös gondot fordít arra, hogy nemzeti eposzuk méltó módon kerüljön a képernyőre.

A történet Nemanja István és Vukán trónharcával veszi kezdetét; utóbbit Imre magyar király segítette, előbbit II. András magyar király. Az aranybullát kiadó uralkodónkat a szerb sorozatban Mess Attila vajdasági magyar színész alakítja.

A Szulejmánt már említettük, a derék szultánnak éveken át szoríthattak a magyar nézők, és sikerült is mélyen a szívükbe zárni a mohácsi győztest, a magyarok százezreit elpusztító ellenségünket.

Azért, ha belegondolunk, van abban valami mélyen szomorú, hogy a magyar történelem kiemelkedő alakjait ma már csak lengyel, szerb, török, román televíziós sorozatokban láthatjuk viszont.

Mellékszereplőként.

Csak még egyszer, kontrasztként: Zenthe Feri bácsit anno Pekingben tömegek üdvözölték, s rajongva mutogattak rá: itt a Tenkes kapitánya! Ma már persze óriási a verseny, a nézők figyelmét pokolian nehéz megragadni, és még nehezebb megtartani. Ma már nem elég silány nyersanyagra, filléres költségvetéssel próbálkozni, mert a nézők a kiváló minőséghez szoktak.

S ami miatt ez a rövid írás mégis, a felsoroltak ellenére is optimizmust szeretne sugallni: végre bizonyosan eljött az ideje annak, hogy változtassunk a dolgok menetén. A jó hír: ezerszer könnyebb dolgunk van, mint példának okáért a szlovák televíziós történelmi sorozatok íróinak, akiknek kimeríthetetlen képzelete és kreativitása sem lenne elég ahhoz, hogy a szlovák történelem legutóbbi ezer évét feldolgozzák. Nekünk ezzel szemben mindössze annyi dolgunk van, hogy szisztematikusan elkezdjük elmesélni azokat a gyönyörű, felemelő, büszkeségre okot adó történeteinket, amelyekkel bírunk, melyek sokunk szívében ott élnek régóta. A képernyőre kell varázsolni ezeket a történeteket, tehetséggel, tudással és mély alázattal.

A Nemzeti Filmintézet előtt ezzel kapcsolatban hatalmas lehetőség és még nagyobb felelősség tornyosul. Históriánk kimeríthetetlen aranybánya; az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak, a Zrínyiek, szabadságharcos hőseink, végvári vitézeink, hadvezéreink kalandjai, szenvedélyes élete, győzelmei és tragédiái arra várnak, hogy megismertessük őket a felnövekvő nemzedékekkel.

Nem tudom, hogy fognak-e még valaha a kínai gyerekek lelkesen kuruc-labancosat játszani.

De a magyar fiúk talán még igen…