Arany János pipája

A lassúsági pipaszívó világbajnokságról kevesen hallhattak, pedig három férfi és két női bajnokunk is van, így az első öt között szerepelünk a ranglistán. A Magyar Pipaszövetség idén húszéves, alelnöke tulajdonosa és ügyvezetője az ország egyetlen pipagyárának, a nagykőrösinek, ahol arra ­készülnek, hogy megalkossák városuk „hírös emböre”, Arany János pipáját.

20200616 nagykoros pipagyar szabo balazs havran zoltan magyar nemzet Forrás: Havran Zoltán

– Van, aki arra esküszik, hogy ebonitszopókával az igazi, más szerint az akril a jó. Nekünk azon kell lennünk, ha bejön valaki a bemutatóterembe, jó pipákat vehessen kézbe. Az, hogy kinek mi a jó, az illető magasságától, alkatától, egyéniségétől is függ, de attól is, hogy szakállas-e, vagy sem, hogy a negyvenes éveiben jár-e, vagy csak húszéves, esetleg hatvan. Aki pipát választ, az tükör elé áll. Mert egy jól megválasztott pipa feldobja az ember egyéniségét. Például alacsony vagy vékony ember ne vásároljon magának nagy pipát. A rossz szemüveg is agyon tudja ütni az egyéniségünket – ecseteli Szabó Balázs a bemutatóterem tükre előtt pipával a szája sarkában, szemüveget tolva az orrnyergére, hogy lássuk is, amiről beszélünk.

Megtudjuk továbbá, hogy a pipákat azért forgalmazzák több árnyalatban, hogy a tulajdonosa el tudja dönteni, milyen dohányt választ bele. A világos, natúr pipába általában vaníliát tesznek. Cherry aromájú dohányt mahagóni- vagy vörös színűbe raknak, black cavendisht feketébe.

– Olyan ez, mint a boroshordó kiválasztása. Ha valaki valamikor kövidinkát tesz a világos hordóba, abba már nem tehet chardonnay-t, se merlot-t. Ha merlot-t tesz a vörös boroshordóba, akkor úgy illik, hogy abba mindig merlot-t tegyen, mert így adja vissza legjobban az aromát. Mivel fáról beszélünk, és a pipának is fa az alapanyaga, nélkülözhetetlen, hogy egy adott ízvilágú dohányt mindig egy adott ízvilágú pipában szívjuk – mutat rá beszélgetőtársam, és elővesz két borospoharat, majd mindkettőbe tölt egy házi készítésű nedűből.

Így folytatja: – Hülyén hangzik, de amikor a dohányokat és a pipákat összekeverjük, olyan, mintha a lebbencslevest összeöntenénk a gyümölcslevessel – teszi hozzá, és tekintetével végigpásztázza sokszínű pipakínálatát. – Ezt a célt szolgálja a pipatórium is. Hogy a pipázó ki tudja választani, milyen ízvilágú dohányt szívjon aznap, attól függően, milyenre sikeredett a napja, milyen ételt fogyasztott. Mert ha például mákos tésztát evett, nem fog natúr dohányt szívni, hanem valamilyen vaníliaízesítést választ magának. Ha pedig halászlevet evett, akkor nem fog vaníliát szívni. Azt is szokták mondani, a pipatórium azt a célt szolgálja, hogy a füstölgő mindennap más pipát fárasszon, a többi addig is száradjon, pihenjen.

A választást a divat is meghatározhatja, bár ilyen tekintetben újat valószínűleg már nem fognak kitalálni, s jobbára ez is ízlés dolga. Van, aki a tömzsiket szereti, van, aki az egyeneseket, ezekből is a rövidebbet, vagy a hosszabbat, vagy a még hosszabbat. Jelenleg a csereszopókás pipák a legmenőbbek. Megvesznek egy hagyományosat, amelyhez kapnak bónuszként egy hosszabb szárút, amelynek a füstje hűtöttebb, lazább, mivel hosszabb a szopóka. Ha a füst ezzel kerül be a szájpadlásba, sokkal lágyabb. Ma már javarészt kilenc milliméteres filterrel szívják a pipát. Ezeknek a papírja nem tartalmaz klórt, szénrészecskék vannak benne, ezekbe csapódik ki a nikotin.

Fotó: Havran Zoltán

Balázs minden hétköznap este legalább félórát rászán arra, hogy rágyújtson a pipájára. Amíg ez nem történik meg, le se tud feküdni. Hétvégén pedig, amikor jobban ráér, délelőtt is hódol a szenvedélyének, akár háromszor is. Míg a cigarettázás függőséget okoz, a pipázás rendszerességhez szoktat. Egy normál pipás naponta három-négy alkalommal gyújt rá, majdnem azonos időszakokban.

– Na és az egészség? – kérdezem némi aggodalommal.

– A füst, amely a pipázáskor bejut a szájpadlásba, és amelyet a pipás nem tüdőz le, 56 Celsius-foknál is melegebb. Ezen a hőmérsékleten elpusztulnak a baktériumok – mondja.

– Nem véletlen, hogy a régiek azt mondták, melegen kell pipázni. A szervezetnek csak a nikotin ellen kell fellépnie, ám ennek a mennyisége sokkal kevesebb, mint a cigarettázók, szivarozók esetében.

A nagykőrösi gyár története 1948-ban kezdődött, amikor államosítottak három kisebb faüzemet, köztük Szabó Balázs nagyapjáét. Mindhárom szerszámait és gépeit egy központi üzembe szállították, a mestereknek ide kellett bejárniuk. A nagyapa mégis szerencsésnek mondhatta magát, mivel esztergapadja nem fért be a központi üzembe, ezért otthon dolgozhatott az államnak. Ennek köszönhetően később könnyebben válhatott kisiparossá.

A nagypapát ifjabb Szabó Balázs követte az üzem élén, tőle vette át 1987-ben a stafétát a fia, a legifjabb Szabó Balázs. Vállalkozása mára logisztikai cégcsoporttá nőtte ki magát.

Közben felnőtt Balázs leánya is, aki közgazdász lett, majd mesterfokon vállalatirányítási menedzser. Három éve dolgozik velük, a nemzetközi kapcsolatokat intézi. Merthogy Szabóék nemcsak a saját pipáikat forgalmazzák, bérbe is dolgoznak különböző márkás pipagyáraknak. Kapcsolatban állnak Olaszországgal, Németországgal és Franciaországgal, nagykereskedelmi hálózatoknak adnak el, így van olyan pipafajtájuk, amelyik Kanadába, Mexikóba és Afrikába is eljut. Havonta kétezer pipát gyártanak.

A rendszerváltás után megcsappant a magyar pipa iránti kereslet, és korszellemmé vált a nyugati márkák majmolása. Szabóék ezért kerestek külföldi piacokat. Franciaországban régebben 94 pipagyár volt, ma már csak kettő, Olaszországban százharmincnál is több működött, most kilenc-tíz. Mindannyian tagjai az Európai Pipaszövetségnek, ezáltal segítik egymást. Míg a drágább előállítás miatt a nyugati termékek ára borsosabb, a hazaiak olcsóbbak. És ez jól van így, állapítja meg Balázs, és hoz egy újabb plasztikus példát: nem mindenki vágyik Rolls-Royce-ra, mert azt meg is kell fizetni…

Nagykőrösön több család is foglalkozott pipagyártással: a Szathmáryak, a Villámok és a Pappok. Mindegyik családból nőttek ki szakmunkások, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a hagyomány – minden nehézség ellenére – máig fenn tudjon maradni. A nagykőrösi gyár tulajdonosa és igazgatója úgy véli, jó érzés, hogy a családi tradíciót a lányának is át tudja adni.

Reformkori divat

A magyar nemcsak lovas, pipás nép is volt egykoron. A világ első Meerschaum, avagy tajtékpipáját egy pest-budai csizmadia, ­Kovács Károly faragta ki az 1720-as években. A XVIII. század végén Debrecenben, Selmecen, Pápán és Várpalotán is gyártottak pipát. A szabadságharc előtt a nagyobbik pápai üzem 55 munkással heti húszezer cseréppipát állított elő. Európa államaiba, sőt a tengerentúlra is szállítottak.

A XIX. század első felében a debreceni cseréppipa vitte a prímet, amelyből évente tízmillió darab került forgalomba, a múlt század derekán már több mint harminc fajta. A vállalkozás az 1900-as évek közepén szűnt meg. A pipa fejét cserépgyárak, kupakját rézművesek, a szárát csutorások készítették. A gyufa feltalálása előtt acél, kova, tapló kellett a rágyújtáshoz. A kellékek a pásztorember szűrének bevarrott ujjában, övében kaptak helyet. Az 1700-as években a pipásokat megadóztatták, ezért sokan leszoktak, vagy csak titokban gyújtottak rá. A titokban művelt csibukozás, illetve az ahhoz szükséges tűzcsiholás gyakran okozott városi tüzeket. A pipa divatja Magyarországon a reformkorban érte el tetőpontját, ekkor lett a kaszinózó nemesi életforma jelképe.