Csász. Kir. bor

Derűt és kedvet ad, hogy a sanyarú léthelyzetekből is biztató ízeket és jövőképet kovácsolj magadnak.

Mikszáth: orvosság a lélekre. Ha bajod akad, és kilátástalannak tűnik minden, még ólomsúlyú csizmáidban is könnyedén és elegánsan táncolhatsz. Derűt és kedvet ad, hogy a sanyarú és távlattalan léthelyzetekből is biztató ízeket, jövőképet és elbeszélő kedélyt kovácsolj magadnak.

Emlékeztem én a Csász. Kir. bor című kis beszélyére is, melyet hajdanán olvastam – szórakozva és csettintve: mi minden életérzést, korhangulatot és észjárást világít be a derék palóc egy kis semmiségben. És az is fölrémlik, Zórád Ernő meg is rajzolta a kis történetet a régi Fülesben; noha a mű „külső” históriája kevés egy izgalmas vizuális történetvezetéshez, viszont Zórád jellemábrázoló rajzzsenialitása szükségeltetik hozzá, hogy visszaadja Mikszáth nem kevésbé zseniális nyelvhasználatát.

A Csász. Kir. bor Mikszáth posztumusz kötetében, a Töviskes látogatóban című könyvben látott napvilágot – s a kötet javarészt azt a zavaros léthelyzetet beszéli, amelyről tán a historikus Takáts Sándor adott a legmélyebb forrásközléseket. Mikszáth Takáts Sándorral való barátsága közismert – egyik levelében, 1904 körül, Takáts inspiratív levéltári kutatásairól maga írja, hogy „egy kis novellát épp most írok, melyet szóbeli dolgaidból merítettem”. Takáts 1908-as könyvét külön megköszöni: „Kedves Kollegám, most kezdem csak érteni Balassi Bálint versét, hogy: »Vitézek! mi lehet / E széles föld felett / Szebb dolog a végeknél?« mióta a Komáromi Daliákat olvastam. Gyönyörű dolog az, úgy belenézni az akkori élet gyomrába. Köszönöm a könyvet, nagy élvezettel olvastam az idei ősznek ezt a legértékesebb gyümölcsét.”

Belenézni az élet gyomrába. Mily ismerős és aktuális a história szelleme: a teljes, olykor egészen hisztérikusnak észlelt világkáosz. A legsúlyosabb és legdurvább jogfosztások ideje a Csász. Kir. bor ideje: országvesztések, szabadrablások és felprédálások ideje. Buda 1686-os felszabadítása után vagyunk – az ország olyan, mint a tökéletesen feldúlt szántóföld: egyik városát a török bírja, a másikat a római császár, azután egy darab török birtok következik, majd egy Habsburg-parcella.

És így tovább: a költő Weöres erről a kaotikus világ-zűrzavarról írt egy zseniális színdarabot A kétfejű fenevad címmel. Reá­liák, rémálmok és rémlátomások – az ország ekkoriban romokban, török, német, talján, francúz, labanc, zsoldos világhódító grasszál mindenfelé. Thököly emberei, az 1697-es hegyaljai felkelés Tokaji Ferkóval és Nyúzó Mihály angyalkáival, aztán jő a Rákóczi-szabadságharc, majd a Mária Terézia-féle konszolidáció, a globális nagybirtokrendszer végleges kiépülésével. Amikor ez az öröknek látszó világszellem Weöres szavaival mondja: „Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, mint gyerkőcök a macskát. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehel reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri.”

Mikszáth kis történetében Lipót császár harminc hordó tokaji aszút parancsol magához szepesi kamarásától. A funkcionárius harminc fegyveres labanc kíséretében fel is adja az aranyat érő „pakkot”, a nemes nedűt. A díszes szekérkaraván nekilódul a feldúlt országnak, hogy úttalan utakon, fegyverropogás és a megvámolás veszélye mellett („hisz csúszik az a bor, mint a selyem”) leszállítsa az értékes portékát.

Tokaj áldott bortermő föld abban az időben is – és jól fizet. „A tokaji bornak tán sohasem volt nagyobb híre és kelete, mint a XVII. század végén. Nem csoda hát, hogy itt koboztak el legtöbb birtokot, s hogy ide vetettek legtöbb németet. Akinek jóhírű szőlője volt, azt egyszerűen rebellisnek kiáltották ki s mindenét prédára hányták. Még a meghalt birtokosokat sem hagyták a sírjukban pihenni; a haláluk után is hűtlenségi perbe keverték, hogy a vagyonukat megkaparíthassák. Egész könyveket betöltenek az imigyen elfoglalt birtokok és szőlők nevei. A király a tömérdek fiskusi szőlő és jószág élére aztán Dreinheim Vilmost, a Keczer-család volt kutyaidomítóját helyezte. Nagy érdemei voltak neki, még a maga gazdáját is feljelentette!” – írja Takáts.

Mikszáth most is átveszi Takáts adatát, és jellemző módon a „szepesi kamara területén konfiskált jószágok és a tokaji királyi szőlők igazgatójának” ezt a jeles kutyaidomítót teszi meg, aki kényszerűen bocsájtja útjára a díszes menetet a páratlanul nemes, harminc hordó tokaji aszú társaságában. Azért kényszerűen, mert Mikszáth rögtön jelzi is a szőlőhegy „szomorú” geográfiai helyzetét: „Ha a tokaji hegyet el lehetett volna innen vinni valahogy, bizony már régen nem volna Zemplén megyében, de mivel nem lehetett, hát csak a levét hordták el a császári asztalra, Bécsbe.”

A menet elindul hát – portyázó kurucok és labancok válogatott ordítozásai és csatakiáltozásai közt. A kísérők ravasz, minden hájjal megkent zsiványok, akik mindent átlátnak, mindent megértenek, és ha kell, azonnal mundért váltanak; a szöveg átöltözködéseiknek a története is, és persze szép gyűjteménye annak a ravasz észjárásnak: hogyan játsszuk ki a lehetetlen és abszurd parancsokat. Menet közben a kísérők lassan maguk hágnak nyakára az egyes hordóknak – előbb ugyan csak vámot fizetnek vele a kurucnak, de aztán akkor isznak, ha már semmi nem történik is: „vagy négy helyen is megálltak, tüzet raktak, ivogattak és egy ellenséget se találtak”. Mígnem a bor és a becsület is egyre csak apad, majd mindkettő el is fogy. A végén már csak a bőrüket mentik: „Travnik köz­ség fölött” egy kukoricában két kuruc tisztnek a harminc fegyveres borkísérő megadja magát: labanc ruhába visszaöltözve összekötözik egymás kezeit, és fogolyként bekísértetik magukat a kurucok táborába.

Mikszáth nem unalmas történetfilozófiai traktátust ír, könnyed eleganciával és pátosz nélkül beszél az örök „hungarikumok” életigazságairól.

„Minket nem szeretnek, de a miénkből egyet-mást mindenkor szerettek a Habsburgok. Főképp két nálunk termett dolgot: a forradalmakat és a tokaji bort. Az egyik a konyhára hozott jó sokat, a másik a pincére vetett pompát. A forradalmakból szépen lehetett pénzelni: jószágokat elkonfiskálni, azokat részint pénzért, részint ajándékban célszerűbben elosztogatni, – a borból pedig jóízűeket lehetett inni.” De bizony a Habsburgok a Csász. Kir. bor-ban nem isznak jóízű kortyokat – mármint a tokaji aszúból, a pincék és királyi asztalok nem kevésbé királyi díszéből –, mert Tállyáról nagyjából is csak az emlegetett Nyitra környékéig jut el a díszes karaván, amikor az utolsó hordót is kiisszák a derék kísérők.

Amikor találkoztam a szöveggel, a szokásos kelet-európai gúzsba kötve táncolás, a túlélés művészetét értékeltem benne. Hogy bár a labanc magyarok elfogatták magukat a kuruc magyarokkal – de a harminc hordó tokaji aszút azért az utolsó csöppig megitták! Nehogy már a despota-zsarnok Lipót gigáján folyjon le. Mentségükre Weöres Sándor egyik szereplőjének életeszenciáját hozhatjuk fel: „Bárhogy forog a história, a nagy hús-öllő, vér-kalló malom, mink tovább játsszuk külön kis komédiánk.”