Csász. Kir. bor

Derűt és kedvet ad, hogy a sanyarú léthelyzetekből is biztató ízeket és jövőképet kovácsolj magadnak.

És így tovább: a költő Weöres erről a kaotikus világ-zűrzavarról írt egy zseniális színdarabot A kétfejű fenevad címmel. Reá­liák, rémálmok és rémlátomások – az ország ekkoriban romokban, török, német, talján, francúz, labanc, zsoldos világhódító grasszál mindenfelé. Thököly emberei, az 1697-es hegyaljai felkelés Tokaji Ferkóval és Nyúzó Mihály angyalkáival, aztán jő a Rákóczi-szabadságharc, majd a Mária Terézia-féle konszolidáció, a globális nagybirtokrendszer végleges kiépülésével. Amikor ez az öröknek látszó világszellem Weöres szavaival mondja: „Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, mint gyerkőcök a macskát. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehel reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri.”

Mikszáth kis történetében Lipót császár harminc hordó tokaji aszút parancsol magához szepesi kamarásától. A funkcionárius harminc fegyveres labanc kíséretében fel is adja az aranyat érő „pakkot”, a nemes nedűt. A díszes szekérkaraván nekilódul a feldúlt országnak, hogy úttalan utakon, fegyverropogás és a megvámolás veszélye mellett („hisz csúszik az a bor, mint a selyem”) leszállítsa az értékes portékát.

Tokaj áldott bortermő föld abban az időben is – és jól fizet. „A tokaji bornak tán sohasem volt nagyobb híre és kelete, mint a XVII. század végén. Nem csoda hát, hogy itt koboztak el legtöbb birtokot, s hogy ide vetettek legtöbb németet. Akinek jóhírű szőlője volt, azt egyszerűen rebellisnek kiáltották ki s mindenét prédára hányták. Még a meghalt birtokosokat sem hagyták a sírjukban pihenni; a haláluk után is hűtlenségi perbe keverték, hogy a vagyonukat megkaparíthassák. Egész könyveket betöltenek az imigyen elfoglalt birtokok és szőlők nevei. A király a tömérdek fiskusi szőlő és jószág élére aztán Dreinheim Vilmost, a Keczer-család volt kutyaidomítóját helyezte. Nagy érdemei voltak neki, még a maga gazdáját is feljelentette!” – írja Takáts.

Mikszáth most is átveszi Takáts adatát, és jellemző módon a „szepesi kamara területén konfiskált jószágok és a tokaji királyi szőlők igazgatójának” ezt a jeles kutyaidomítót teszi meg, aki kényszerűen bocsájtja útjára a díszes menetet a páratlanul nemes, harminc hordó tokaji aszú társaságában. Azért kényszerűen, mert Mikszáth rögtön jelzi is a szőlőhegy „szomorú” geográfiai helyzetét: „Ha a tokaji hegyet el lehetett volna innen vinni valahogy, bizony már régen nem volna Zemplén megyében, de mivel nem lehetett, hát csak a levét hordták el a császári asztalra, Bécsbe.”

A menet elindul hát – portyázó kurucok és labancok válogatott ordítozásai és csatakiáltozásai közt. A kísérők ravasz, minden hájjal megkent zsiványok, akik mindent átlátnak, mindent megértenek, és ha kell, azonnal mundért váltanak; a szöveg átöltözködéseiknek a története is, és persze szép gyűjteménye annak a ravasz észjárásnak: hogyan játsszuk ki a lehetetlen és abszurd parancsokat. Menet közben a kísérők lassan maguk hágnak nyakára az egyes hordóknak – előbb ugyan csak vámot fizetnek vele a kurucnak, de aztán akkor isznak, ha már semmi nem történik is: „vagy négy helyen is megálltak, tüzet raktak, ivogattak és egy ellenséget se találtak”. Mígnem a bor és a becsület is egyre csak apad, majd mindkettő el is fogy. A végén már csak a bőrüket mentik: „Travnik köz­ség fölött” egy kukoricában két kuruc tisztnek a harminc fegyveres borkísérő megadja magát: labanc ruhába visszaöltözve összekötözik egymás kezeit, és fogolyként bekísértetik magukat a kurucok táborába.

Mikszáth nem unalmas történetfilozófiai traktátust ír, könnyed eleganciával és pátosz nélkül beszél az örök „hungarikumok” életigazságairól.

„Minket nem szeretnek, de a miénkből egyet-mást mindenkor szerettek a Habsburgok. Főképp két nálunk termett dolgot: a forradalmakat és a tokaji bort. Az egyik a konyhára hozott jó sokat, a másik a pincére vetett pompát. A forradalmakból szépen lehetett pénzelni: jószágokat elkonfiskálni, azokat részint pénzért, részint ajándékban célszerűbben elosztogatni, – a borból pedig jóízűeket lehetett inni.” De bizony a Habsburgok a Csász. Kir. bor-ban nem isznak jóízű kortyokat – mármint a tokaji aszúból, a pincék és királyi asztalok nem kevésbé királyi díszéből –, mert Tállyáról nagyjából is csak az emlegetett Nyitra környékéig jut el a díszes karaván, amikor az utolsó hordót is kiisszák a derék kísérők.

Amikor találkoztam a szöveggel, a szokásos kelet-európai gúzsba kötve táncolás, a túlélés művészetét értékeltem benne. Hogy bár a labanc magyarok elfogatták magukat a kuruc magyarokkal – de a harminc hordó tokaji aszút azért az utolsó csöppig megitták! Nehogy már a despota-zsarnok Lipót gigáján folyjon le. Mentségükre Weöres Sándor egyik szereplőjének életeszenciáját hozhatjuk fel: „Bárhogy forog a história, a nagy hús-öllő, vér-kalló malom, mink tovább játsszuk külön kis komédiánk.”