Őrház

Újabb területen szembesülhet az erdélyi magyarság Bukarest be- és kiszorítós­dijával. Jogerős bírósági ítélet szerint immár a moldvai Neamț ­megyéhez tartozik a Gyergyószentmiklós és Almásmező (Bicaz-Chei) közötti határzónában fekvő Békás-szoros.

Zarándokvonat 2018-ban az egykori ezeréves határon, Gyimesbükknél. „Mozgó” területek Fotó: Mohai Balázs Forrás: MTI

A Gyergyószentmiklóstól harminc, a Gyilkos-tótól négy kilométerre fekvő, a Békás-szoros-Nagyhagymás Nemzeti Park részének számító lélegzetelállító szurdokvölgy a Székelyföld keleti határvidékének egyik leglátogatottabb helye. Ennek megfelelően tele ajándéktárgy-, illetve bóvliárusokkal, akik a gyergyószentmiklósi önkormányzatnak adóztak – egészen 2004-ig. A hiány a 2008-ban „érkezett” polgármesternek, Mezei Jánosnak tűnt fel, ezt követően vált nyilvánossá, hogy tíz évvel korábban, 1998-ban Hargita megye közel hatszáz hektárral zsugorodott. A 10-15 évenként esedékes, aktualizálási célzatú kataszteri ellenőrzések akkori fordulója után összeállított jegyzőkönyv rögzítette, hogy immár a szomszéd megyebeli Almásmezőhöz tartozik a nemcsak szimbolikus jelentőségű, de nagy turisztikai potenciállal is rendelkező terület. A jegyzőkönyvet Gyergyószentmiklós polgármestere, Pál Árpád távollétében helyettese, Romfeld János, valamint a városháza jegyzője, Benedek Csaba írta alá. A jelek szerint minden ellenőrzés nélkül. És tíz éven át senki semmit sem tett a helyreigazítás érdekében, holott korábban is akadtak területbirtoklási nézeteltérések, de a feleknek mindig sikerült közös nevezőre jutniuk.

Amikor Mezei János 2009-ben elindította a jegyzőkönyv megsemmisítésére és a megyehatár kiigazítására irányuló jogi eljárásokat, már fellelhetetlen volt a felmérést végző cég, ugyanakkor nagyon is érezhető a hatalom akadályozó álláspontja. 2012-ben megyeközi bizottság vizsgálta meg a helyzetet, ám miután egyértelművé vált, hogy mindkét fél magának követeli a vitatott területet, a bíróságon folytatódott az ügy. A 2019 júniusában hozott, Hargita megye számára kedvező alapfokú ítélet visszaállította az 1968-as megyésítéskor rögzített határhelyzetet. Ezt a döntést változtatta meg 2020. június 25-i jogerős határozatával a ploiești-i táblabíróság. Az ítélet hivatalos indoklása még várat magára, de informálisan tudni lehet, hogy a jogi fórum arra hivatkozott döntése során: a helyreállítás kezdeményezése kicsúszott a jogvesztő határidőből. Az ítélet jogerős, az egyetlen törvényes felülvizsgálati esélyt a rendkívüli jogorvoslat kérelmezésében látják a szakemberek.

A Békás-szoros esete azonban korántsem egyedülálló. A Székelyföld keleti határvidékein több csonkítási kísérlet is zajlik. A legújabb és legismertebb az úzvölgyi történet, amely a magyar katonatemető meggyalázása okán 2019 májusa óta tartja ébren a közfigyelmet. A Csíkszentmártontól 34, Dormánfalvától (Dărmăneşti) pedig 25 kilométerre fekvő település vonala egyben a székelyföldi Hargita és a moldvai Bákó megye közötti határvonalat is jelenti. A már csak néhány lakost számláló település közigazgatásilag ugyan Csíkszentmártonhoz tartozik, az egykori honvédségi laktanyaépületek területén berendezett, a rossz útviszonyok miatt 2002-ben bezárt diáktábor viszont a Bákó megyei hatóságok felügyelete alá. A megyék közötti területvitát 2006-ban épp a tábor hovatartozása élesztette fel. Az Országos Ifjúsági Hatóságot akkor vezető Borbély Károly ugyanis rendeletileg a Hargita Megyei Ifjúsági Hatóságnak adta át a tábort, amit a Bákó megyei hatóságok a közigazgatási bíróságon támadtak meg. A határvita megoldására megyeközi vegyes bizottság alakult, a feleknek azonban nem sikerült megegyezésre jutniuk. A megegyezés elmaradását rögzítő jegyzőkönyvet meg lehetett volna támadni a bíróságon, ám a megkeresett csíki ügyvédek közül senki sem vállalta a szentmártoniak védelmét, így az ügy kifutott a határidőből. A perindításhoz pedig újra végig kell járni a megyék közti egyeztetés lépéseit. Márpedig a határ rögzítése Úzvölgye település és az ottani diáktábor épületei, valamint több ezer hektár erdő hovatartozását is tisztázná.

Egyelőre azonban csak a katonatemető átalakítására kiállított dormánfalvi építési engedély érvénytelenítését és a temető eredeti állapotának visszaállítását célzó per zajlik. Körülötte meg magasra csapnak az indulathullámok. Mint ismeretes, a Csíkszentmárton község által gondozott, a magyar közösség által magyar katonatemetőként számon tartott sírkertbe tavaly június 6-án több ezer román megemlékező nyomult be erőszakkal, hogy részt vegyen a dormánfalviak által frissen létrehozott román parcella és emlékmű román ortodox felszentelésén, amit a magyarok élőlánccal próbáltak megakadályozni.

Kevésbé ismertek, de jelzésértékűek a háromszékiek többnyire vesztésre álló birkózásai a környező moldvai megyék illetékeseivel. Az 1968-as megyésítéskor több ezer hektárnyi terület került Vrancea, Bákó és Buzău megyéhez. A tulajdon-visszaszolgáltatási törvények érvénybe lépésének nyomán sok háromszéki magánszemély, önkormányzatok, közbirtokosságok, egyházak próbálták visszaszerezni területeiket, igényük jogosságát telekkönyvi kivonatokkal igazolták. Bákó és Buzău megye esetében többé-kevésbé sikerült is érvényesíteni a tulajdonjogot, sok háromszéki tulajdonosnak visszamérték ősei erdeit, legelőit.

Zarándokvonat 2018-ban az egykori ezeréves határon, Gyimesbükknél. „Mozgó” területek
Fotó: Mohai Balázs / MTI

Vrancea megyéből azonban a folyamatos pereskedés ellenére sem mértek vissza egyetlen négyzetmétert sem. A megyehatár menti községek, az ozsdolai, gelencei, berecki és zabolai jogosultak hiába nyújtottak be több tucat visszaigénylést, mellékelve a tulajdont igazoló iratokat, Tulnici település és Vrancea megye földosztó bizottságai azokat sorozatosan visszautasították. Márpedig több tízezer hektárnyi terület, mintegy négyezer háromszéki ember tulajdona a tét. Tulnici község polgármestere nem is ködösített: ha vissza kellene adniuk az igényelt több mint tízezer hektár erdőt, a tulnici-iaknak semmijük nem maradna.

Az ozsdolai közbirtokosság esetében párhuzamosan a visszaszolgáltatott erdővagyon visszaállamosítási kísérlete zajlik. A román pénzügyminisztérium arra hivatkozva indította el a visszaállamosítási pert, illetve kérte az ozsdolai birtoklevél érvénytelenítését, hogy a vagyont annak idején nem a kommunisták államosították, hanem a román állam már korábban kisajátította, és kárpótlást fizetett érte. Az ozsdolaiak által előterjesztett dokumentumok viszont azt igazolják, hogy a kisajátítást 1921-ben elkezdte a román állam, ám semmilyen irat nem bizonyít kifizetést, holott az első felmérés több mint négyezer hektár utáni tízmillió lejes kártérítést tartott indokoltnak.

A hajdani legkeletibb magyarországi település, Gyimesbükk ma már megváltoztathatatlan státusú. A Csíkszeredától 32 kilométerre, a Tat­ros felső szakaszán, a Gyimesi-szoros alsó kijáratánál fekvő település a trianoni békediktá­tumig Csík vármegye Szépvízi járásához tartozott, 1950-ben csatolták Bákó régióhoz. A Rákóczi-vár romjai alatt, néhány méterre a Trianon előtti román–magyar határtól áll a hajdani Magyar Királyi Államvasutak egyik legkeletibb, 30. számú vasúti őrháza, amelyet 1897-ben építettek a magyar és a román állam közti szerződés alapján, a Csíkszereda–Gyimesbükk–Palánka–Kománfalva vasútvonal részeként. A 2008 pünkösdjére nemzetközi összefogással felújított zarándokhely felavatásáról írt tudósításában az egyik román napilap így fogalmazott: „a nyomorúságos kis őrház felavatása mögött kétségtelenül irredenta nosztalgiakirándulások szándéka húzódik meg a régi magyar határ egyik ereklyéjéhez.”