Két férfi áll a várfal tetején, egymással szemben. Jobbjukban szablya – a fegyvert markoló kézfejek a mellkas előtt, a szív tájékán –, és kemény pillantással méregetik egymást.
– Rajta! – hangzik a vezényszó, mire a pengék elválnak a testtől, és a két alak mozgásba lendül. A fekete felsőt, piros csíkkal ékesített nadrágot és cúgos cipőt viselő férfi előrelép, és vág. Fekete csíkos, piros nadrágot viselő ellenfele hárít, majd átmegy ellentámadásba. A bástya tetején álló távol-keleti turisták kissé értetlenül, ám érdeklődve figyelik az alattuk kibontakozó, lendületes párbajt: mintha csak egy történelmi filmből származó jelenet elevenedne meg a XV. századi falakon.
Pécsen járunk, a Barbakán téren. Balogh Imre és Szép Máté látványosan demonstrálja, mennyire eleven az a kulturális örökség, amelyet a Hungarikum Bizottság nyár elején – klasszikus magyar szablyavívás néven – a nemzeti értékek sorába emelt. A Magyar Szablyavívó Iskola 2012-ben jött létre, a testület döntése tehát nyolc éve folyó munkájukat ismerte el, de Balogh Imre vívómester, az intézményhálózat vezetője – ha lehet – legalább ennyire fontosnak tartja e szűk évtized egyéb eredményeit: immár nemcsak az ország minden megyeszékhelyén működik egy-egy tagiskolájuk, hanem a Felvidéken, Erdélyben, Lengyelországban, Litvániában, Lettországban, sőt még Londonban is.
A szablya, ez az enyhén ívelt szúró- és vágóalkalmatosság honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe. A XVI. században a végvári vitézek, a XVII–XVIII. században a magyar huszárok elmaradhatatlan fegyverévé vált – leginkább azért, mert kisebb erőkifejtéssel mélyebb sebet lehet ejteni vele, mint a szálegyenes karddal.
A Barbakán téren használt darabok kialakítása ugyanakkor a szablyák viszonylag kései, XIX. századi állapotát idézi: hosszuk nyolcvanöt centiméter, súlyuk körülbelül egy kiló, és rendelkeznek úgynevezett markolatkosárral. (Ez az ívelt, elkeskenyedő fémpánt azt hivatott megakadályozni, hogy az ellenfél egyetlen csapással lemetélje a kardot tartó katona ujjait. Igazán praktikus találmány, a IX. századi darabokon azonban még nyoma sincs: ott csupán egy csillagos keresztvas választja el a markolatot a pengétől.)