Döntsön a szablya!

A két világháború közötti vívónagyság, Borsody László által kidolgozott módszer május óta a hungarikumok – a magyarságot jellemző, különleges és egyedi nemzeti értékek – sorába tartozik. E szellemi örökséget tovább éltetők tábora idehaza egyelőre néhány ezer, külföldön pedig néhány száz fő – de szerintük nem a létszám a fontos, sokkal inkább fegyverük és önmaguk jobb megismerése és persze a tananyag minél tökéletesebb elsajátítása.

Balogh Imre és Szép Máté baráti viadala a pécsi Barbakánon. „A kardban lélek lakozik” Fotó: Teknős Miklós

Harctéren egészen a második világháború közepéig elkísérte katonáinkat: 1941 nyarán, a Nyikolajev nevű városka mellett indított huszárrohamban használták utoljára, amikor a német erők hiába tettek kísérletet az orosz védelmi vonalak áttörésére, a karddal és géppisztollyal felszerelt magyar könnyűlovasoknak viszont egyetlen rohammal sikerült. A diadal a hazai katonavirtus fényes bizonyítéka volt – hadtörténeti szempontból ugyanakkor kisebb anakronizmussal ért fel: a lőfegyverek elterjedésével már az első világháború idejére értelmetlenné vált a szúró- és vágófegyverek széles körű használata. A magyar szablyavívás harctereken kikristályosodott megoldásai a múlt század húszas-harmincas éveitől kezdve a vívósportban éltek tovább. Ebben Borsody Lászlónak (1878–1939), a Ludovika fővívómesterének volt elévülhetetlen szerepe. A katonai hagyományok alapján ő foglalta egységes rendszerbe a vívás során használt támadó és védekező mozdulatok kombinációit.

– A két világégés között a kard géniuszaként emlegették. Módszere révén a magyar vívók 18 olimpiai, 18 világbajnoki és 14 Európa-bajnoki aranyérmet szereztek a különféle versenyeken. Tanítványai és követői mindig is a nevével fémjelzett metódust tekintették a hazai tradíciók őrzőjének – főleg az Italo Santelli vívómester által itthon is meghonosított, olasz stílust képviselő iskolával szemben. A hazai vívósport vezetése idővel egyre inkább ezt az olasz iskolát preferálta – mondja Balogh Imre.

Balogh Imre és Szép Máté baráti viadala a pécsi Barbakánon. „A kardban lélek lakozik”
Fotó: Teknős Miklós

Úgyhogy évek munkájába tellett, mire – a tanítványok tanítványainak aktív közreműködésével – rekonstruálhatóvá és továbbadhatóvá vált a Borsody-módszer. Lényege egyfelől abban áll, hogy kellő figyelmet fordít a lábmunkára, másfelől abban, hogy addig gyakoroltatja tanítványaival a megfelelő mozdulatokat (több tízezer kombinációról van szó!), amíg azok be nem épülnek a vívó „izommemóriájába”. Megalkotója szerint a vívás ugyanis nem ösztönös, hanem tudatos tevékenység: az ellenfél gyenge pontjának felderítését a győztes stratégia megalkotásának és alkalmazásának kell követnie.

És hogy mi vonzza az érdeklődőket, a végvári vitézek és a huszárok kései utódait a szablyavíváshoz?

– Azt szokták mondani, hogy lovas nép vagyunk, de az a megállapítás is legalább ennyire igaz, hogy harcos nép. Ha egy fiúgyerek kijut a játszótérre, vagy akár csak egy rétre, ahol különféle bokrok nőnek, néhány perc múlva már az egyikről letört bottal szurkálja a levegőt, vagy vagdalkozik az ellenfeleivel. A vívás tehát a vérünkben van, eltávolíthatatlanul – mondja Szép Máté, aki nyolc évvel ezelőtt fogott először szablyát a kezébe.

– Aki kardforgatásra adja a fejét, nemcsak a vívás elméletét és gyakorlatát ismeri meg, de a fegyverét és önmagát is – árnyalja tovább a képet Balogh Imre. – A kardban ugyanis lélek lakozik. Nincs pengékkel foglalkozó harcművész, aki ne így gondolna rá. Forgatójának ugyanakkor úgy kell tudnia használni, mint önnön testének kiterjesztését, egy újabb végtagot. Mindeközben megtapasztalhatja, mennyit ér a páston, és arról is fogalmat alkothat, hogyan állná a sarat egy valódi összecsapásban egy valódi ellenféllel szemben. Az ilyesmi önbecsülést és tartást ad, szilárd fogódzót nyújt, amire nagy szüksége lehet egy fiatalnak ebben a veszekedett tempójú, viszonylagos értékekkel zsúfolt világban – mutat rá a vívómester.

A magyarázat kedvéért közbeiktatott szünet ezzel le is járt. Balogh Imre és Szép Máté ismét felveszik a kezdőpozíciót. A következő pillanatban megvillannak a pengék, és ismét kardcsattogás tölti be a teret. A bástya tetején álldogáló turisták – akik talán épp erre vártak eddig – mobiltelefonjaikkal megkezdik az összecsapás rögzítését.

A Dunántúl oroszlánja

A török hódoltság korának leghíresebb magyar kardforgatója Thury György végvári vitéz, kanizsai várkapitány volt. Több bajvívó érkezett hozzá Perzsiából, hogy összemérhesse vele a kardját, de rendre alulmaradtak vele szemben. Bár ez a szám valószínűleg túlzott, a hagyomány szerint több mint hatszáz életre-halálra menő párbajból került ki győztesen, amivel kiérdemelte „a Dunántúl oroszlánja” nevet. Végül a törökök kelepcébe csalták a Zala megyei Orosztonynál. Az ellenük folytatott harcban esett el, maroknyi emberével együtt, miután visszautasította a megadásra szóló felhívást.